Azt, hogy még mindig veszettül szerethető. Sosem titkoltam, hogy számomra mennyire szimpatikus az egész show, a dalok, a mondanivaló, a szereplők, a hangulat, idén viszont valami olyan történt, amire nem számítottam. Ott lehettem a próbákon, beugorhattam az Erkelbe a premier előtt megnézni a vizuált, tudtam, hogyan halad a szervezés, nagyjából mindenbe beavattak, és ez az egész jóformán megölte számomra a szórakozást. Nem maradtak meglepetések. Ettől függetlenül azért el kell mondanom valamit.

Lehet, hogy a tavalyi Pilvaker jóval nagyobbat ütött számomra, mivel nem tudtam, hogy ki milyen formában kerül elő a színpadon, de még mindig ez az a projekt, amiből sokkal több kellene itthon. Egy rakás szerethető ember szerethető témákat boncolgat. Mit jelent magyarnak lenni? El kell innen menni, vagy maradni kell? Miért ül a seggén a magyar, amikor megváltoztathatná a sorsát? Normális-e, hogy még mindig a rabok legyünk vagy szabadok-kérdést kell feltenni?

Attól függetlenül, hogy nekem idén valahogy nem értek össze teljesen az ízek a produkcióban, továbbra is fennhangon hirdetem bármikor, bárkinek a Pilvaker fontosságát, mert ott van benne az igyekezet, ott van benne a szív és a lélek. Lábas Viki és Szivák Zsolt leénekelték a csillagokat is újoncként, tényleg jobban szólt élőben a Szabadság, szerelem, Janklovics „Pilvaker-himnusza” is jól sült el, és a színházi elemek sem álltak rosszul a produkciónak. Sőt.

Igen, lehet azzal vitatkozni, hogy kell-e a kicsit kevésbé hiphopos elemeket erőltetni, de az biztos, hogy senki sem kérte ki a panaszkönyvet a Ha férfi vagy, légy férfitől, ami simán az este csúcspontja volt, és igen, a Szavaknak is akad egy hosszabb verziója, amiben még Sub Bass Monster is előkerül. A Nemzeti dal Pilvaker-verziójáért pedig nagyjából bármelyik színházi produkció ölni tudna. Szóval a Pilvaker még mindig nagyon szerethető, és kell, hogy eljöjjön minden március 15-én. Egyszerűen kell. Sokkal rosszabb lenne az ország, ha nem történne így.

Fotók: Süveg Áron