Igazán nehéz megmondani, hogy ki járt a legjobban. Az, aki az első koncertre ment el, és a másodikra nem, vagy az, aki mindkettőre. Kicsit az az igazság, hogy az biztosan nem járt 100%-ig jól, aki csak a második bulira kapott jegyet. És ez nem azért van, mert a Chili ne lett volna jó másodjára az Arénában pénteken. Csak azok a fránya elvárások. Húsz éve nem járt nálunk a Red Hot Chili Peppers, és legutoljára sem hagytak mély nyomokat bennünk '96-ban, a legendák szerint a koncert körül akkoriban semmi sem volt rendben, gyomorrontás, Flea inzultálása a Váci utcán, minden összejött, ehhez képest most olyan cukiságrohamban nyomták végig azt a pár napot, amit itt töltöttek, hogy azt akkor is jó volt nézni, ha csak neten követted az eseményeket, és a koncertre el sem akartál volna menni.

Valljuk be őszintén, meg voltunk véve kilóra. És tulajdonképpen miért is? Mert eljöttek a hőseink, és kiderült róluk, hogy emberek. Ráadásul jó emberek. Hogy amikor jó zenét hallanak, odamennek, és közlik a zenészekkel, hogy srácok, aztarohadt. Hogy amikor sírva fakad valaki az utcán, megölelik. Hogy bár nem fotózkodnak, és nem írnak alá, azért a rajongó gitárját csak aláfirkantják, és dumálnak picit. És ez volt kávézókban, az Állatkertben, és isten tudja még, merrefelé Budapesten az elmúlt pár napban.

Kiderült, hogy ezt a gigantikus gépezetet évtizedek óta maguk előtt toló férfiistenek nem a testőreik falai közé zárva élik életüket, ráadásul halál normálisak, amitől marhára el vagyunk szokva, így meglephet ebben a gyűlölködős időszakban pár olyan szupersztár feltűnése, akik tettek is azért, hogy jobb kedvünk legyen Budapesten. És akkor még el sem kezdődött a koncert.

A csütörtöki bulit többen nevezik életük egyik legjobb koncertjének, és nagy valószínűséggel a pénteki parádéra jegyet kapó 10.000 ember közül is sokan fognak így tenni. Húszévnyi kihagyást jött jóvá tenni a Chili, és jóvá is tettek mindent. Kiderült, hogy a koncertezést sem veszik félvállról, a The Getaway stadionturnéját gyakorlatilag nálunk indítva és itt tesztelve hozták el a teljes eszméletlen szettet, olyan látvánnyal, amit még sokáig emlegetni fogunk, és két teljesen különböző koncerttel. Mert azt mindenki tudja, hogy az igazi rajongó úgyis mindkét bulira jegyet vesz, akkor illik őket is kiszolgálni.

És a Red Hot Chili Peppers annak rendje és módja szerint eljött, hogy kiszolgáljon mindenkit. Mi csak pénteken tudtunk ott lenni, és ez így nem jó. Azért nem jó, mert igazán erős lehetett az a csütörtöki sokk, amikor az emberek szembesültek az égből lelógó, mozgó fényrudakkal, és azzal, hogy a brutális látvány mellett a banda is embertelenül jó formában van. Mi már ezt mind tudtuk. Úgy mentünk oda, hogy tudtuk, hogy a vizuál embertelen, a banda örömzenél, mindenki örül mindenkinek, de legalább azt is tudtuk Klinghoffer egy interjújából, hogy a setlist meglepetéseket is tartalmaz majd.

Így pedig nem tudott lecsapni ránk egy pörölykalapács erejével a Chili, nem volt meg az a sokk, csak egy szimplán rohadt jó koncert zakatolt át rajtunk, amiben azért akadtak hibák rendesen. Annak ellenére, hogy Flea, Anthony Kiedis és Chad Smith a lelküket kitették a színpadon, és az előbbiek már a negyedik számnál csatakosra izzadva vetkőztek félmeztelenre, Josh Klinghoffernél valami nem stimmelt. Ez a srác nem ilyen szokott lenni. A színpadon mindig a tiszta őrületében ide-oda csapódó, látványelemnek sem utolsó gitáros egyszerűen túl visszafogott volt, de ami még rosszabb, sokszor nem is hallatszott rendesen, a vokálja pedig néha egészen a borzalom szintjére süllyedt. Flea mondogatta ugyan, hogy valami technikai problémával küzdenek, de hogy mi volt az, nem tudni, lehet, hogy Klinghoffer szettjében volt a bibi, és ezért feszült be annyira a srác.

Bizonyos dalok esetében pedig egyszerűen eltűnt a lendület, a Look Around rettenetesen szétesett és lassú volt (2011-ben is játszották Bécsben az I’m With You-turnén, akkor felrobbant tőle a Stadthalle), de az Around the World beindulós részei sem zakatoltak igazán. Furcsa ez, mert a koncert egyébként kisebb gerjedésektől eltekintve jól szólt, a tagok tele voltak energiával, de úgy néz ki, mindent ők sem tudnak mindig eljátszani.

És az a helyzet, hogy ettől lett az egész olyan marha jó. A Red Hot Chili Peppers ugyanis még mindig emberi. Elcseszik a Dark Necessities elejét, majd újrakezdik (egyébként ebben is Klinghoffer volt a ludas), hülyegyerekként pattognak a színpadon, el akarják játszani a Beatles Blackbirdjét, de nem tudják a szövegét, nincs minden hang a helyén, de ettől még bivalyerős a produkció. Minden dalok közti jammelésben ott van a szent őrület, mindenki a maximumot hozza ki a hangszeréből. Zenészek, akik egy nagyon-nagyon látványos show-val járhatják a világot, élvezik, amit csinálnak, változtatgatják a setlistet, és az a szomorú, hogy ehhez már mi nem vagyunk hozzászokva.

Mert nem ez a normális? Egy nagyon nagy zenekar eljön, még mindig az életét adja a színpadon, a drága jegyárakért pedig iszonyú erős vizuált is hoz magával. Ez lenne a normális. Hát most két napig újra visszatértünk a normálishoz. Hiányozni fog, hogy nem futhatunk bele Anthony Kiedisbe és Flea-be a városban, de az nagyon valószínű, hogy a következő nagy turnén visszajönnek hozzánk, Flea egyébként is elmondta, hogy büszke a magyarságára. Mi meg rá, mert erre a (két) bulira vártunk húsz évig, és kiderült, hogy bőven megérte várni rá, és legközelebb, ha két bulit adnak, mindkettőre veszünk jegyet. A Right on Time-ért pedig külön köszi.

Fotó: YouTube