Minden egykori szex-drogok-rakenroll aranyhármasban tevékenykedő kultbanda életében eljön az a pont (már ha egyáltalán megéli azt), amikor már lassan eltűnik a hajtóerő, nem jön már zsigerből az őrület, és persze még őszinte élvezettel borulnak le a zene előtt, valahogy már semmi sem ugyanaz. Ha egy olyan zenekarról beszélünk, mint a Red Hot Chili Peppers, akkor a legnagyobb csoda, hogy ez a pillanat egyáltalán eljöhetett, mivel szinte minden tag halálát lelhette volna már különféle módokon, Hillel Slovaknak sajnos sikerült is a művelet 1988-ban, ráadásul egy olyan tag újbóli elvesztése, mint John Frusciante, több zenekart állított volna már a földbe játszi könnyedséggel.

Dark Necessities:

Utódjával, a Josh Klinghofferrel rögzített 2011-es I’m With You-ból már hiányzott a tűz, de nem úgy, ahogy a 2002-es By the Wayből, ami a zseniális Californication után inkább az egyszerű dallamosság, mint a szent őrület felé billentette a mérleg nyelvét. Lassabb, fáradtabb, de érettebb banda képét mutatta az I’m With You, kapott is hideget-meleget, és a The Getaway sem lesz azok kedvence, akik egy új Blood Sugar Sex Magikre várnak.

Az előzetesen kikerült trackekből már sejteni lehetett, hogy egy főként középtempós, befordulósabb Chili-album kerekedhet a The Getawayből, és nem is nagyon lőtt mellé senki. Használhatnánk olyan nagy jelzőket, hogy ez a Red Hot Chili Peppers egyik legintimebb lemeze, Kiedis a szövegek többségét ugyanis egy két évig tartó, de végül atomjaira hullott kapcsolatáról írta, de valahogy ez mégsem teljesen igaz a The Getawayre.

We Turn Red:

Nincsenek brutális megindulások, nagy slágerek, csak négy marha jól zenélő faszi van. Ez többnyire akkor nagyon jól tud működni, amikor érezhetően nem a slágerszerzés a fő cél, de elég nehéz elhinni, hogy Kiedisék nem akartak legalább egy hatalmas slágert hozni. A Dark Necessities, és legfőképpen a kiadójuk által majdnem első single-ként kiadott Go Robot sem azok.

Ami nagyon szembetűnő, hogy a banda mennyire elfelejtett megjegyezhető refréneket írni, a dalok többsége úgy épül fel, hogy egy-két bivalyerős verzét egy teljesen jellegtelen refrén követ, ami néha meg is töri a dal lendületét, mint például az egyébként remek We Turn Red esetében. Azért nem tévednek mindig, az egyértelműen slágernek szánt, lassú The Longest Wave, a kellemesen funkos lüktetésű Sick Love (amiben majdnem Elton John is szerepelt), és a Detroit, ami akár a Stadium Arcadium-album egyik lemaradt trackje is lehetne, még mindig azt mutatják, hogy tudnak ezek a srácok zenét írni, de azok a pattogós, ugrálós idők már elmúltak. El kell engedni őket.

The Getaway:

Hogy nehogy szó érje a ház elejét, egy kis pörgés azért belefér a This Ticonderogával, hogy a lemezt két lassú és egy elszállós dal zárja le, amelyek közül a The Hunter még a Chilitől is teljesen idegen, akár Richard Ashcroft vokáljával is működne. Az összkép így inkább egy olyan zenekart mutat, aki imád zenélni, de a régi energiáiból már nem sok maradt. Más dolgok mozgatják már őket, öregebbek, érettebbek, fáradtabbak. Természetes, szép folyamatok ezek. Nincs velük semmi baj, csak akkor mondjuk ki bátran, hogy mostantól ez a Red Hot Chili Peppers. Ha így teszünk, akkor pár hallgatás után egy elég kellemes lemezzé válik a The Getaway. De a régi Chilinek lőttek. Valószínűleg örökre.