A Richard Jewell balladája emléket állít egy hősnek, egy másik hős pedig bemutatja, hogy nincs értelme még csaknem 90 évesen leírni őt rendezőként.

90 év. Vajon mit fogunk csinálni akkor, ha megérjük ezt a kort? Konstans módon a pelenkánkba rottyantunk? Tudunk majd vajon még járni? Beszélni? Rendezünk-e majd filmeket úgy, mint Clint Eastwood? Valószínűleg inkább a pelenka lesz a helyes megfejtés, de az sem lenne baj, ha csak fele annyira tudnánk majd bármit is olyan jól csinálni, mint ahogy Clint ennyi idősen filmeket rendez. A Richard Jewell balladája ugyanis egy szuper film, amit egy fiatalabb direktor is bátran magára vállalna, és bár nem hibátlan, azért brutálisan hatásosan elmesél egy igaz történetet, ami fájóan örökérvényű.

Történt 1996-ban az atlantai olimpia ideje alatt, hogy egy koncerten a biztonsági őrként dolgozó Richard Jewell egy gyanús táskát talált, amiről kiderült, hogy egy bomba lapul benne. Már nem tudták hatástalanítani, megtörtént a baj, a robbanásnak halálos áldozata is volt, és rengeteg sérültje. Az igazságmániás, túlsúlyos Richardot gyorsan hősként kiáltották ki, aztán hirtelen fordult a kocka, az FBI és a média őt kezdte gyanúsítani a robbantással, ami csaknem kicsinálta a jóravaló fazont.

Jewell története azért is érdekes, mert egy igazán jó embert, egy valódi hőst készített ki a média és az FBI csakis azért, hogy eredményeket és szenzációt tudjanak felmutatni. A nyomozás egyszerűbbnek tűnt, ha az egyébként is eléggé gyenge lábakon álló vád alapján mentek előre, a média pedig csak kaszálni tudott a fura fazonon, és annak ellenére is habzó szájjal ugrottak a torkának, hogy az újságírók sem lehettek biztosak abban, hogy ő volt-e a tettes.

Igazából minden Richard Jewell bűnössége ellen szólt, mégis jó volt őt gyűlölni. És ez az egészben a legijesztőbb. A gyűlölet némi tömeghisztériával karöltve akármire képes, még arra is, hogy az ember ne akarjon azzal foglalkozni, amivel igazából kellene, hogy elvonja a figyelmét az igazán fontos dolgokról, egy robbantásnál pedig csak az a kérdés, hogy a merénylő, aki szabad lábon van, elköveti-e újra ezt a szörnyűséget valahol máshol a közelben. Sem az FBI, sem a média számára nem tűnt fontosnak az igazi terrorista felkutatása, akár lehetett Jewell is a merénylő, ha úgy nézzük, és mivel nézhetjük így, ha akarjuk, igazából tökéletesen rá lehet húzni a magányos elkövető profilját, a többi pedig nem lényeges.

Nyilván a Richard Jewell balladája nem törekszik teljes történelmi hűségre, ferdít a valóságon egy picit azért, hogy a végeredmény szórakoztatóbb legyen, de eléri a célját: igazságot szolgáltat a címszereplőnek, akit egészen elképesztően alakít Paul Walter Hauser. Ez a faszi eddig különösebben semmiben sem volt kiemelkedő, de most maximálisan élt a lehetőségével, ha ezek után nem kezdik elhalmozni jobb és fontosabb szerepekkel, akkor valami elég nagy hiba van a mátrixban.

Sam Rockwell már tulajdonképpen meg sem izzad egy remek alakításért, hozza a kötelezőt, és nála a kötelező egy elég magasra helyezett léc, amit most is úgy ugrik át, hogy közben mosolyog, kikacsint a közönségre, majd legyint, hogy ugyan, neki ez tényleg semmiség. Rockwell az a színész lett, aki bármiben is játszik, tudod, hogy egyszerűen nem fogsz benne csalódni. Most a Jojo Nyuszi mellett ebben a filmben is szuper, Jewell védőügyvédjeként van lehetősége némi jellemfejlődést is bemutatni, amire tulajdonképpen a címszereplőn és rajta kívül senki más nem kapott sanszot.

És ha van a filmnek hibája, akkor mindenképp ez az. John Hamm és Olivia Wilde is remekül alakítják az FBI-nyomozó Shaw-t és az újságíró hiéna Kathyt (Kathy Bates pedig Richard anyját, Bobit), de a karaktereik meglehetősen egydimenziósak, és bár a médiaribancnak beállított (a valóságban állítólag közel sem ennyire borzasztó személyiségű) újságírónő jelleme is változik, az annyira hirtelen és banális módon történik meg, hogy úgy érzed, kivágtak a filmből minimum 5 percet.

De nem, a Richard Jewell balladája így is 131 perces, lassan halad, megfontoltan vezeti fel a bonyodalmait, aztán megfontoltan oldja meg őket, közben pedig szájbarágósan ugyan, de hatásosan ki is mond olyan dolgokat, amik ijesztőbbek egy japán horrornál. Mert mi az egész történet tanulsága? Maga Jewell mondja ki, hogy az FBI és a média felelőssége az, hogy az emberek kövessék a hős példáját, és ne hátráljanak meg, ha hozzá hasonlóan mondjuk bombát fedeznek fel egy zsúfolt helyen azzal a felkiáltással, hogy ők nem akarnak az új Richard Jewell lenni.

Mert bizony bárkiből lehet Richard Jewell, ha a helyzet úgy kívánja. Az pedig soha senkinek nem lesz jó, ha teljes apátiába süllyedünk, vagy elmenekülünk a felelősség elől. Clint Eastwood méltó emléket állított ennek a hősnek csaknem 90 évesen úgy, hogy tulajdonképpen most már sokkal bátrabban várjuk a mester újabban már évente érkező filmjeit, ha azok ilyen színvonalúak lesznek.

8
  • Nem tudjuk, Clint Eastwood mit fogyaszt, de mi is kérünk belőle
  • Paul Walter Hauser hatalmasat játszik, Sam Rockwell is, de tőle ez már megszokott
  • Nagyon fontos történet ez, ami méltó emléket állít egy nehéz sorsú hősnek

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon