Robbie Williams – Take the Crown

Apuci a pelenkázást megunva visszatér, hogy elvegye, ami neki jár. A koronát, ami egykor az övé volt. De cudar világ ez, és nem adják vissza neki olyan könnyen. Pláne, ha az ember nem villantja meg legendásan hatalmas tökeit, amelyet szerényen csak a popszakma legnagyobbjaként tartanak számon. Williamsnek már régen nem elég, hogy a farka a legnagyobb, ő maga akar a hatalmasabb lenni bárkinél, bár sokak szerint nem a hímvesszeje méretét, hanem magát a hímvesszejét illik a szupersztárral azonosítani.

Robbie új lemeze közel sem tökéletes, de szórakoztató, és bőven elég lesz ahhoz, hogy a felszínen maradjon. Öregszik ez a csóka rendesen, hallani a hangján is. A Take the Crown-on nincsenek hatalmas slágerek, talán csak a furcsán fiatalos Candy az, és nem mintha a többi nem lenne kellemes darab, csak nem marad meg a fülben, maximum sokadik hallgatásra. A lemezt nyitó Be A Boy abszolút friss elektronikája, a killerses Hunting For You, a bólogatós Different, illetve az abszolút rádióérzékeny Into the Silence marad meg azonnal.

Aztán meglepetés: a lemez végén Robbie fater belecsap a lecsóba a Hey Wov Yeah Yeah-vel, és a lemez talán egyik legjobb dalával, a Not Like the Others-szel, majd a The Belle Brigade fantasztikus Losers-ének feldolgozásával haza is megy. Korona nélkül ugyan, de nem kell szégyenkeznie a teljesítménye miatt. A Take the Crown így is tökösebb, mint a Reality Killed the Video Star. Majd legközelebb…

Green Day – ¡Dos!

Mindazok, akik elégedetlenül húzták a szájukat az ¡Uno!-lemez hallatán, most megnyugodhatnak, a Green Day ugyanis legjobb formájában tér vissza a lemeztrilógia második darabjával. Ha az előző a Warning-hoz állt közelebb, akkor ez valahol a Nimrod és az American Idiot között van. Ami ugyebár nem rossz hír.

Az is szerencsésebb tény, hogy Billie Joe bandája ezúttal rendes klipet is hajlandó volt forgatni a Stray Heart című dalukhoz, és azóta sem ontják hetente a rosszabbnál rosszabb videókat. Pedig most bőven lenne miről kisfilmeket gyártani. Ott van például az általunk is tesztelt Need For Speed: Most Wanted játékban debütált Stop When the Red Lights Flash, vagy a pörgős Ashley, illetve a teljes egészében oldschool Baby Eyes. De még meglepetés is akad: a Nightlife akár a Hard-Fi Cash Machine-jének, vagy az előző lemez Kill the DJ-jének kistestvére is lehetne, némi női rappel és elektronikával.

Aki hiányolta a dögöt az ¡Uno!-ról, az most megkapja, és talán az is boldogabban mosolyog majd, aki az utóbbi lemezek megjelenésekor szeretett csak bele a Green Daybe. Mondhatnánk, hogy a ¡Dos! kétszer olyan jó, mint az ¡Uno!, de ez sajnos nem igaz. Maradjunk a másfélnél.

Skunk Anansie – Black Traffic

Az, hogy egy új Skunk Anansie lemeznek az ének legyen a leggyengébb pontja, annyira nincs benne a pakliban, mint a magyar kártyák között a pikk hetes. Szerencsére nem annyira súlyos a helyzet, de jó lenne tudni, hogy Skin mit művel mondjuk a lemezt nyitó, nyafogós, zeneileg viszont pogóra késztető I Will Break You-nál, ahol üvöltenie kellene, de mégis valamiért olyan hangokat ad ki, mint egy bagzó macska.

Szerencsére az azt követő Sad Sad Sad-nél már javul a helyzet, a Spit You Out-nál pedig minden helyreáll. A dalok húznak, mint egy megvadult gyorsvonat, ezerszer jobb a helyzet, mint a nem annyira dögös előző, nagy visszatérő Wonderlustre lemez esetében, de Skinnél valami nincs rendben. Ideális helyzetben egy ennyire pattogós dalsorozat felvételénél előjön belőle az állat, most azonban néha csak nyekereg, az állatkodás elmarad, de ettől függetlenül még nincs okunk panaszra.

A Skunk Anansie ugyanis élete legjobb dalait írta meg erre a lemezre, még sohasem volt ekkora az egy albumra zsúfolt partihimnuszok és rádiós slágerek aránya, a hangzás pompás, az ember koncertért kiált, pláne azért is, mert ezek a trackek élőben robbannak fel majd egy atombomba erejével. És Skin talán jobban énekel majd a fellépéseken egy–két dalt. Hallatlan…

Tovább:
A Player legfrissebb cikkeihez
Amit decemberben látni, hallani és átélni muszáj
Nagy karácsonyi lemez-teszt