Ki hitte volna, hogy látunk még jó Zac Efron-filmet? Tény, hogy ez a komédia sem csak miatta jó, de minden zekefronsága és altestisége ellenére rendben van.
Vannak azok a vígjátékok, amiket fáj nézni, és amiket fáj nézni, de szégyelled, hogy élvezed. Talán később meg is nézed újra. A Rossz szomszédság tipikusan az utóbbi, és nem vagyok benne biztos, hogy a talán szó használatáért nem a szinkron tehető-e felelőssé. Mert eredeti nyelven valószínűleg mindez nagyobbat üt, mondjuk így is visítva röhögtünk a mozi egyes pontjain. Elég sok pontján, maradjunk annyiban.
A sztori szerint egy fiatal, kisgyerekes házaspár mellé beköltözik egy egyetemi diákszövetség, akik arra teszik fel életüket, hogy kitalálják a következő sörpongot, de legalábbis akkora bulit hozzanak össze, ami mellett a Project X bexanaxozott babazsúrnak tűnik csupán. A pár, Mac és Kelly (Seth Rogen és Rose Byrne) persze nem tűrheti mindezt egy pici babával a közvetlen szomszédban, ezért szépen lassan kezdeti haverkodásból gigantikus háborúvá alakul kapcsolatuk, ami végén valakinek mennie kell. De kinek, és hogyan?
Annak ellenére, hogy Rogen és Byrne kettőse a film nagy százalékában fájdalmasan hozza az állaza szülőket, mégsem lehet haragudni rájuk, és erről bizony a körítés tehet. A film ugyanis dugig van tömve popkulturális utalásokkal, ezek mentén mutatják be azt a generációs különbséget, ami finoman ugyan, de Rogen és Efron karakterei között húzódik. És ez jó. Nicholas Stoller pont annyira parasztul bánik a karaktereivel, ahogyan előző filmjeiben tette (Lepattinva, Felhangolva), egyszerűen nem tud megszabadulni az altesti poénoktól, de amíg nem csak erről szól a játék, addig nincs baj.
És itt nem csak erről szól a játék. Stoller megpróbál mindenkit ügyesen kiszolgálni, valahogy olyan módon, hogy az Adam Sandler-rajongók és az Apatow-fanok egymásra borulhassanak a moziteremben. És sikerül is neki. A Rossz szomszédság-ból egyszerre árad a Judd Apatow-iskola minden ismérve és a fingós-hányós poénok egyetemén doktorált nagy művek megidézése, szóval ha úgy vesszük, a rendező és a forgatókönyvírók (Andrew J. Cohen és Brendan O’ Brien) valamiféle csodát hajtanak végre. Készítettek egy filmet, amire egyszerűen nem lehet haragudni.
Mert hát hogy lehetne haragudni egy olyan mozira, amiben megvitatják, Keaton vagy Bale-e az igazi Batman (a hul a lány-sort azóta is röhögve emlegetjük), amiben Dave Franco remek De Niro-paródiát tol, és amiben benne van Rose Byrne kamumellekkel? Persze erősen eltúlzott vígjáték ez, mert hát a babák nem nevetnek folyton, az egyetemisták nem feltétlenül egy perc alatt mennek szobára, de kit érdekel, amikor 96 percen keresztül nem ül le a cselekmény, és még idézhető beszólásokat is kap az ember?
Egy szerethető Zac Efron-film. Nem hittem volna, hogy ezt a sort leírhatom még valamikor, de megtörtént. És köszönöm neki, hogy így történt. A forgatókönyvíróknak pedig azt, hogy kiderült, Gatorade-ből lehet a legjobb kék meth-et csinálni.