Végre vége van 2016-nak? Nem lesz. Nem arról van szó, hogy volt egy rossz évünk, amikor elhagynak minket a legendák. Felnőttünk. Ők pedig kötelezően elmennek. És nem is ez a legnagyobb probléma az egésszel.

Ez egy rettenetesen szomorú év. David Bowie, Prince, George Michael, Carrie Fisher, Bud Spencer, Kocsis Zoltán, Muhammad Ali, Leonard Cohen és még mennyi fontos név. A gyerekkorunk. A bálványaink. Mennyi kellemetlen meglepetés, mennyi szomorúság, mennyi félve ébredés, nehogy már megint gyászjelentést kelljen írni valakiről, akinek még nagyon nem kellett volna eltávoznia. Fontos emberek mentek el. Nem éltek hiába, annyi mindent adtak, hogy abból még a dédunokáink is vígan eléldegélnek majd.

Azt mondod, végre elmúlt ez a borzalmas év. Nyilván abszolút megnyugtató, hogy itt van 2017, amikor ennek vége. De miért is lenne vége? Nem arról van szó, hogy a kaszás túlórázik, és figyeli a naptárját, hogy már csak pár napja van a melóból, addig még megnyomja, aztán leül elszürcsölgetni egy minőségi lattét január elsején, úgyhogy a többi kedvenced most megússza. Ez nem így működik. Ezek a hírességek egyszerűen ötven felett már olyan korba értek, amikor sajnos bármi megtörténhet.

Igen, elmúlik a gyerekkorunk, így is lehet fogalmazni. De ez nem igaz. A gyerekkorod nem attól múlik el, hogy a kedvenc zenészeid/színészeid eltávoznak az élők sorából. Inkább akkor, ha már nem jelent neked semmit, ami miatt imádtad őket. Ha már nem lesz Leia az egyetlen hercegnőd, ha már nem mozdul meg a fejed a Freedomot hallva, ha már Bowie lángoló zsenialitása inkább irritál, ha már a Puffin sem ad neked erőt és mindent lebíró akaratot.

Ez pedig nem történhet meg. Olyan maradandó ügyek ezek, amiket sosem fogunk tudni elengedni. Nem is ezzel van a probléma. Hanem azzal, hogy a sok haláleset kapcsán jössz rá igazán, mennyire kevés igazán fontos dolog történt popkulturális értelemben az elmúlt évtizedben. Nem az a legnagyobb tragédia, hogy meghalt Bowie, Prince és az a sok híresség, aki miatt telesírtad a párnádat idén. Az a tragédia, hogy nincs senki, akinek átadhatták volna a stafétát.

És nem is arról van szó, hogy ne lennének nagyon tehetséges előadók. Vannak. De ha most hirtelen mondanod kellene valakit, aki már tíz éve az ujja köré csavarja a popkultúrát, akkor nagy bajban lennél. Azért, mert ez már sokkal nehezebb. Megváltoztak a zene- és filmfogyasztási szokások, netről naponta tízesével húzhatod le az újdonságokat, már 2-3 éves dalokra is rácsodálkozol, mennyire szeretted őket, de már nem is emlékszel rájuk. Az öntörvényűség olyan lett, mint egy tinisztár, aki Nirvana-pólót vett fel. Sokszor nem tudod eldönteni, hogy felvett póz, vagy őszinte őrület, amit látsz, de már akkor is gyanakszol, ha netalántán őszinte lenne.

A felvett Nirvana-pólónak már nincs túl nagy értéke. A felvett Nirvana-póznak sincs. A felvett Bowie-póznak sem. Az csak póz. Lehet úgy csinálni, mintha, de el fog sikkadni minden mozdulat, minden lefogott hang a gitáron, minden lenyomott billentyű a nyakszintin. Olyan lesz, mintha. És jó lesz. De nem lesz pont ugyanaz, ezért nem lesz tartós.

Nincs egy új Bowie, egy új George Michael, egy új Prince, egy új Leonard Cohen. Részeredmények vannak. Van Bruno Marsunk, aki embertelenül jó előadó, de bármennyire is szeretjük, öt év múlva már nem fogsz emlékezni az Uptown Funkra. Van egy Justin Bieberünk, aki megtölt egy orbitális méretű arénát, de igazán emlékezetes dalai nincsenek. Ott a Coldplay, akik egyre masszívabban csúsznak bele a kommerszbe, ott van Lady Gaga, aki két emlékezetes album után egyre kevésbé izgi Madonna-pótlék.

A valódi tragédia az, hogy ezekkel a nagyságokkal eltűnik a nagyság fogalma is. Hiába történnek nagyon sikeres próbálkozások, és persze úgyis az idő mondja majd meg, hogy kiből lesz igazán maradandó előadó, az idő jelenleg mocskosul ellenünk dolgozik. Szóval ha venni akarsz gitárt, vegyél egyet. Zárkózz be a garázsba, próbáld ki, hogy benned van-e, aminek kell. Nincs mese. Meg kell próbálnod. Hátha te írod meg a következő Ziggy Stardustot. Tedd meg a jelenlegi generációért. Én most megyek, és fogok egy gitárt. Hátha. Ha nem jön össze, legalább megpróbáltam. Ha mégis, akkor… na ebbe egyelőre nem nagyon tudok még belegondolni, de majd akkor megbeszéljük.

Támogatott és ajánlott tartalmaink

Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?

A Sony húsvéti ajándéka egy ingyenesen megnézhető Pókverzum-rövidfilm

Már itt is van a Szegény párák rendezőjének új filmjének első kedvcsinálója

További cikkeink a témában
Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?
Hirdetés