A Tiszakaliburi kardos-bunyós klub újra megnyitotta kapuit, hogy megmutassa, mit tud: bunyózni kardokkal. Jó, ez nem annyira egyszerű ügy, mivel a Soul Calibur VI-ban is előkerülnek mindenféle kézifegyverek a nundzsakutól kezdve a dárdáig, de azért mégis a kardoké a főszerep, és hát ugyebár főként a címszereplő kardé, ami továbbra sem jóságos Korda Gyuri bácsivá változtatja annak birtokosát, hanem olyan power metal-zenésszé, aki egy talicska pénzzel beszabadult egy páncélboltba.

A Soul Calibur VI 6 év kihagyás után érkezett, ennyi idő alatt az ember képes elfelejteni, mit is szeretett ebben a szériában, de hála istennek elég lejátszani 1-2 menetet, hogy visszajöjjenek az emlékek. Elmondom, ez nálam hogy történt. A kölni Gamescom első napján augusztusban bóklásztam a standok között, amikor egyszer hulla fáradtan elértem a Soul Caliburéhez, ahol épp kicsi volt a sor. Gyorsan oda is kerültem egy PS4-hez, aztán jött a meglepi, a fiúk-lányok nem engedték, hogy gép ellen játsszon bárki is, úgyhogy gyorsan odarendeltek mellém egy srácot, aki ránézésre nem is lehetett volna másabb habitusú nálam. Elkezdtünk játszani, és rájöttem, miért történt mindez. Egyrészt a Soul Calibur VI tényleg egymás ellen a legjobb. Kedves ránézésre indiai társammal egy menet után haverok lettünk, mert hát erre képes a játék, embereket hoz össze, lebontja a falakat, és mosolygóssá tesz, még ha közben a Holdról is jól látható gigakardokkal püföljük egymást pépesre egy tévén.

Utána elgondolkodtam azon, hogyan is ment ez régen. Nem online játszottunk, hanem egymás mellett nyomtuk a Mortalt a barátokkal nálam vagy náluk, és hogy mennyire hiányzik ez. Ebből az érzésből adott vissza valamit a Gamescomon a Soul Calibur VI, nem mellesleg egyébként az is kiderült, hogy kicsit más lett, de nagyon lehet szeretni. Eleve itt van a játék legnagyobb újítása, a Reversal Edge, amitől vagy hupililát hánysz, vagy imádod, vagy megszereted, miután hupililát hánytál. Ez egy fura kő-papír-olló típusú játék, ami a bunyók közben aktiválható, ilyenkor lelassul a játék, Neo csókoltatja a készítőket, és látványosan el kell döntenünk, hogy milyen támadást szeretnénk bevinni az ellenfélnek. Lehet a minimeccs vége döntetlen is, de ha ügyesek vagyunk, akkor nem csak mi visszük be az életerőt lecummantó ütést vagy rúgást vagy bármit, hanem még utána is képesek leszünk folytatni a pusztítást. Ez azonban nem annyira egyszerű, karakterenként ki kell tapasztalni, hogy kinél mi hoz eredményt, magyarul játszani kell, játszani kell, játszani kell, aztán egy idő után észrevesszük, hogy a Soul Calibur VI sokkal komplexebb, mint amilyennek elsőre tűnik.

Mert hát valljuk be, egy agyatlan gombnyomogatásnak látszik, ahol egy erőteljes kontrollermasszírozással is el lehet érni célt, de ha tudatosan tesszük a dolgunkat, akkor sokkal jobban járunk. Magyarul jó ez az amatőröknek, de a profiknak is, hiszen mindenki érhet el sikerélményt vele, és az a szép benne, hogy tényleg elég egy egészen picit megkapargatni a felszínét, és valahogy onnantól kezdve az embert elkezdi érdekelni, hogy mi rejlik benne.

Lehetőségei bőven vannak. Eleve két sztorimódot sikerült belepasszírozni, egy hagyományosat és egy teljesen új, elég meredek verziójút. A hagyományos… hát az olyan hagyományos, van egy sztorink, nem túl izmos, de legalább van: a karakterek ilyen-olyan módon összeverődnek, hogy megállítsák a Lordi-zenekart, akiknek kicsit több pénze lett kosztümökre, majd ha ennek a nyúlfarknyi sztorinak vége, belemerülhetünk a különböző karakterek saját történeteibe, akik szintén nem kaptak izmos kalandokat, de ettől még kellemes lesz az egész.

A második sztorimód már érdekesebb, ugyanis fogták a Soul Caliburt, és csináltak belőle egy RPG-t. Sajnos ide nem sikerült a rajzolt képek mellé szinkront is kapni, csak írásban lehet követni az eseményeket eléggé könyvszerűen, de mégis ez az izgalmasabb változat, mivel itt fejleszthető fegyverek, megvehető tárgyak és egyéb nyalánkságok várnak, a történet pedig ugyanúgy a 16. században játszódik és ugyanúgy a Lordi-zenekar tagjainak páncélosabb verziói és a Drágám, a bicskám marha nagy lett-film mellékszereplői között kell kiosztani néhány pofont, közben pedig fejlődni és fejlődni és csak fejlődni tovább.

De aki eddig is azért játszott Soul Calibur-játékokkal, mert ők hozták talán a legtisztább arcade-fílinget konzolon, az most sem nagyon fog csalódni. Vagy egy ponton talán mégis. A lassítások ugyanis sokszor megtörik a mindig pörgő-forgó játékmenetet, ehhez pedig opcionálisan nehéz lehet hozzászokni. Nyilván minden attól függ, az ember hogyan szeretné használni a Reversal Egde-t, mert nem kötelező, de hasznos tud lenni. Ott vannak persze mellette az elképesztően gyilkos, látványos mozdulatsorok, a szép pályák, a fegyverek, na meg a régi hangulat, szóval az, hogy a sebesség néha leül, tulajdonképpen tényleg elnézhető. Sőt, ha hozzászoksz, akkor rájössz, hogy többet ad, mint elvesz.

És ne menjünk már el szó nélkül amellett, hogy ebben a csodálatos kardozós extravaganzában itt van nekünk vendégzenészként Ríviai Geralt a Witcherből, aki pont annyira furán hangzik ebben a közegben, mint legutóbb a Soul Calibur V-ben Ezio Auditore, akinek továbbra is olyan neve van, mint egy olasz slágerénekesnek, én mondjuk szorgalmaznék egy öt és feledik részt, amiben a sztárvendég Toto Cotugno megküzd Eros Ramazottival. A viccet félre téve Geralt baromi jó fogás, mert nagyon illik a játékhoz, egyéni harcstílusa van, és olyan látványos mozdulatsorai, hogy az embernek kiesik a kezéből a kontroller.

Az pedig már csak a hab a kardon, hogy még mindig itt van nekünk a jó kis harcosgenerátor, azaz létrehozhatjuk a saját karakterünket, amelyet a végletekig polírozgathatunk, és tényleg olyan elképesztően bugyuta vagy brutálisan badass hősöket hozhatunk össze, amilyeneket csak akarunk. Az angyalszárnyas zokniszandálos páncélhős csak a jéghegy csúcsa, hogy a lila afrofrizurás kamionos lovagról tényleg már ne is beszéljünk.

Marha jó kis játék lett a Soul Calibur VI. Tökéletesen hozza azt, amiért régen szerettünk játéktermekbe járni az ilyen jellegű címek miatt, jók a sztorimódjai, jó vele haverokkal egymás ellen játszani, szép, hangulatos, állat. Már csak egyetlen kérdésem van. Hogyan érkeznek a bunyók helyszínére azokkal az indokolatlanul nagy kardokkal a karakterek? Mert ha kocsival hozzák, annak a kocsinak minimum limuzinnak kell lennie. Metrón? Buszon? Nem hiszem, hogy fel tudják vinni. Lovon? Szerencsétlen ló. Kérdések. Kérdések. Ezeket már nem fogja megválaszolni senki.