A Star Wars: Squadrons bőven lehetne több, de ami benne van, az többnyire elég ok a boldogsághoz, ha szereted az űrcsatákat.
Ha EA és Star Wars, akkor az ember már azt se tudja, hogy örüljön vagy féljen jó előre attól, ami jönni fog. A Battlefrontok nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, bár egyáltalán nem voltak játszhatatlanok, a kevés tartalom és a mikrotranzakció rövid úton kinyírta mind a két részt. Aztán jött a Star Wars Jedi: Fallen Order, és megint elkezdtünk reménykedni abban, hogy talán sikerül jó vágányon tartani az EA-nél a Star Wars-játékszériát, mégis valamiért nagyon féltünk, amikor bejelentették a Squadronst. Mert ez túl szép volt, hogy igaz legyen.
A Star Wars: Squadrons ugyanis egy űrcsatákra fókuszáló játék, amely visszahozza a jó öreg X-Wing-játékok hangulatát, csak olyan kinézettel, hogy attól a rajongó elmorzsol egy könnycseppet, vagy talán jóval többet is. Az előzetesek mindent megígértek, szabadon a kedvünkre alakítható űrhajókat, látványos, pörgős akciókat, sztorimódot, multit, és már csak azt vártuk, hogy hol romolhat el mindez. Kiderült, hogy tulajdonképpen sehol.
A Squadrons ugyanis pont az, amit megígért az EA és a Motive. Belső nézetes űrcsatákból áll a kerítés, amelyek ráadásul teljes egészében VR-támogatással is játszhatóak, szóval ha van otthon egy PSVR-ed, akkor olyan élményt kapsz, amire már igen régóta vársz. A Squadrons ráadásul tényleg pont úgy néz ki, mint az előzeteseiben, magyarul baromi szép, és még akkor is veszett mód száguld, amikor elég sok dolog történik a képernyőn egyszerre.
Muszáj is neki, mert mindenki pont azt szeretné egy ilyen játéktól, hogy stabil framerate-tel, robbanások között cikázva tudja megmenteni a csapatát vagy amit éppen meg kell menteni, és az sem lenne baj, ha mindehhez egy pofás sztorimód is társulna, egy olyan, ami akár önmagában is megállna a lábán. Ez azonban csak bajosan jön össze.
Bár a kampány abszolút szórakoztató, a Squadrons története nem különösebben érdekes. Elég jól indul, aztán valamikor a közepén meglehetős érdektelenségbe fullad, de azt azért nem lehet ráfogni, hogy rossz lenne. Az Alderaan felrobbantásánál indítjuk az űrkalandot, amikor is Darth Vader azt a parancsot adja a flottának, hogy legyenek szívesek elpusztítani a menekülteket. El is indulnak a hajók, hogy levadásszák a renitenseket, élükön Lindon Javes kapitánnyal, akinek azért lennének kérdései, hogy tulajdonképpen mire is jó ez az egész, miért kell szerencsétleneket tovább vegzálni, ha már egyszer amúgy is elpusztították a bolygójukat. Javes szabotálja az akciót, és átáll a lázadókhoz, majd négy évvel később egy projektet befejezve úgy látják, hogy el tudják pusztítani a birodalmat. Ez a „projekt” azonban felkelti a birodalom érdeklődését is.
Igazából maguk a karakterek eléggé semmilyenek, a sztori sem bővelkedik fordulatokban, szóval ha az ember csak úgy skippelgeti az átvezetőket, vagy nem figyel oda az eligazításokon, akkor sem marad le túl sokról. A Squadrons aztán kipakol az űrbe, és ott elkezdődik a móka, de olyan móka, amiben tényleg nincs hiba. Mert hiába a single player mód történetmesélése, hiába próbál tényleg adni valamit azoknak, akik valamicske sztorira vágynak, az egészet úgyis a harcok viszik el. De azok nagyon elviszik.
Az űrharcok ugyanis mindenkinek sokat adnak. Ha nem akarjuk magunkat szanaszét szivatni, akkor könnyű fokozaton, nagyjából mindenféle akadály nélkül át lehet suhanni a küldetéseken, de ez nem azt jelenti, hogy ne élveznénk így is a játékot, csak egy „picit” többet segít, hogy ne hulljon ki a hajad az űrben.
Ha már pilot nehézségi szintre kapcsolsz, elkezdődik az igazi játék, ott ugyanis már bőven figyelned kell arra, hogy ne vadásszanak le, és az bizony elég sokszor megtörténik, ha azt hiszed, hogy még mindig csak egy arcade játékban lövöldözöl mindenre, ami mozog.
A játék alapját (főleg pilottól felfelé) az energiagazdálkodás adja, folyamatosan át kell ugyanis csoportosítani a hajónk energiáit annak megfelelően, hogy mire van szükségünk. Ha több kakaót adunk a sebességre, akkor képesek leszünk gyorsabban elszállni bizonyos helyszínekről, ha a fegyverekre adunk, akkor több és erősebb lézerrel tudjuk sorozni az ellen hajóit, ha pedig a pajzsra, akkor értelemszerűen a sebezhetőségünk lesz gyengébb, és könnyebben ki tudjuk várni, amíg valamelyik társunk a hívásunkra meg tud szánni némi életerővel.
Ez az energia-játék elég izgalmas tud lenni, főleg akkor, ha már nehezedik a helyzet a kampányban, nagyjából a sztori felénél, ami nehézségi szinttől függően úgy 7-15 óra között teljesíthető. A sztorimód egyébként felfogható egyfajta tutorialnak is a multihoz, mert a lényeg itt az lenne, hogy maradj még sokáig multizni, akkor is, ha igazából a multi erős ugyan, csak nem különösebben változatos.
Két multis játékmódot sikerült össz-vissz belepréselni a Squadronsba, a Dogfightot, ami egy régivágású 5v5 deathmatch, illetve a szintén 5v5 Fleet Battlest, amiben két csapat próbálja elpusztítani a másik anyahajóját. Inkább az utóbbi a komplexebb és az izgalmasabb, de a Dogfightba is bele lehet feledkezni, de valószínűleg inkább a Fleet Battles fogja lekötni az embereket.
Szóval igazából fel lehetne róni a Motive-nak és az EA-nek, hogy már megint nem sikerült túl sok tartalommal feltölteni a Star Wars-játékukat, és már közölték, hogy nem is kívánják a továbbiakban bővíteni azt, de igazából az a helyzet, hogy pont azt kaptad, amit ígértek. A Squadrons tulajdonképpen egy tökéletesen beváltott ígéret, a Motive előre megmutatta, hogy mire lesz képes, és csak és kizárólag azt tudja, semmi többet. De ez is bőven elég a boldogsághoz, ha szereted az űrcsatákat.
Elmondhatatlan érzés egy csillagromboló felszíne felett repülni, és kilőni az ágyúit, baromi jó nagy sebességgel rohangászni egymás után az űrben, és megpróbálni túlélni a cikázó lézertengerben, lelőni a szembejövő gépet, ami aztán a robbanástól pörögve centikre húz el mellettünk. Igen, erre vártunk már nagyon régóta, és most itt van. Hiba lenne kihagyni a Star Wars: Squadronst, ha szeretted a régi X-Wing-játékokat, ha pedig van PSVR-ed, akkor nincs mese, azonnal ki kell próbálnod.