Renton, Beteg Srác, Spud és Begbie húsz év után újra együtt egy filmben, ami csúcsra pörgeti a nosztalgiajáratot, de úgy, hogy ez a vonat most teljesen más hangulatú útra visz.

Válaszd 1996-ot! Válassz egy kultfilmet! Válaszd a Trainspottingot, és válaszd azt a lehetőséget, hogy folytatod. Válaszd hozzá az összes eredeti színészt, válaszd a Trainspotting folytatásául készült könyvet, a Pornót a forgatókönyv alapjául, és válaszd azt, hogy átírod. Válaszd az opciót, hogy valami teljesen mást készítesz, mert akármennyire is vagy Danny Boyle, nem választhatod azt a verziót, hogy húsz év elteltével ugyanazt a mozit forgatod le. De válaszd mégis azt, hogy a nosztalgia járja majd át a folytatást, és válaszd azt a rizikót, hogy erre húzod fel a filmet. A nosztalgiára. Válaszd a nosztalgiát. Mert mást nem nagyon kapsz a Trainspotting 2-től.

Mindenki járt már osztálytalálkozón, igaz? Összegyűlik pár régi ember, sztorizgatnak a múltról, igény szerint berúgnak, mint az atom, van, aki rányomul az étterem pincérnőjére, és van, aki újra összejön a régi csajával, vagy legalább megpróbálja. Aztán mikor az összes régi sztorit előkapta már mindenki, akkor a csapat szépen hazamegy, és három hónap múlva már arra sem emlékszik, hogy nemrég volt egy osztálytalálkozó. Ha úgy nézed meg a T2 Trainspottingot, mint egy ilyen összeröffenést, nem fogsz csalódni. Válaszd ezt az opciót. Válaszd a boldogságot!

A T2 Trainspotting baromi nehezen jött össze. Jó kérdés, hogy kellett-e egyáltalán. Kultfilmet folytatni nagyon hálátlan dolog, főleg egy olyan ’90-es évekbeli társadalomkritikaként és kordokumentumként a mai napig egyedülálló filmet, mint a Trainspotting. Az a film akkor és ott működött, manapság meg már minek beszéljünk egy csapat heroinistáról, a britpop is halott, szóval mivel foglalkozhatna egyáltalán a Trainspotting folytatása? Foglalkozhatna pont azzal, hogy minden olyan üres és jellegtelen lett, de ezek a srácok nem változtak semmit. Foglalkozhatna, de nem teszi.

Hogy akkor mivel foglalkozik? A bosszúval, és azzal, hogy annyiszor idézze meg modern körülmények között a régi filmet, amennyiszer csak tudja. A színészek megvannak hozzá, azóta már többen szupersztárok lettek, tehát jöhet a még több néző, a még több pénz, de olyan érzése van az embernek, hogy Danny Boyle-nak volt egy checklistje a régi ikonikus jelenetekkel, és így vagy úgy elérte, hogy valamilyen módon megidéződjenek, vagy konkrétan újra leforogjanak a filmben.

Utcai rohanás? Pipa. Renton beröhög egy autó szélvédőjén? Pipa. A szexuálisan túlfűtött fiatalkorú felbukkanása? Pipa. Csöcsök? Pipa. Lust for Life? Pipa. Srácok a klubban? Pipa. És így tovább, és így tovább. De egyszerűen nem lehet haragudni ezért Boyle-ra. Az ősrajongókat szolgálja ki ezzel, és pontosan tudja, hogy ha igazán erős sztorija nincs is, az el fogja vinni a balhét, hogy újra láthatjuk Rentont, Beteg Srácot, Spudot és Begbie-t. És tulajdonképpen igaza is volt, mert a nosztalgiaméter a csúcsra jár, és marha ügyesen nyomja el a film hiányosságait.

A történet szerint Renton húsz év után visszatér régi lakhelyére, ahonnan ugyebár legutóbb elég sok pénz meglovasításával tűnt el, és ennek megfelelően legalább annyira meleg fogadtatásban részesül, mint John McClane az „utálom a niggereket” táblájával Harlemben. Egyedül érthető módon Spud örül neki, bár találkozásuk pillanatában fogalmazzunk úgy, hogy nincs a legjobb formában, Spud ugyanis azóta is heroinfüggő, és konkrétan semmit sem változott húsz éve, talán annyit, hogy élete legrosszabb időszakát éli. Beteg Srác már kevésbé boldog, ő kocsmatulajként próbál túlélni, de ez csak álca, mivel abszolút gengszterüzemmódba váltott, embereket zsarol, a heroint pedig lecserélte a kokainra. Begbie sem lett kedvesebb, ő éppen börtönben ül, de megoldja, hogy ez a helyzet változhasson, és hamarosan a börtön falain túl igyekszik továbbra is turbóparaszt maradni.

Renton a lelépése óta Amszterdamban él, megnősült, a drogokat pedig lecserélte a sportra, de legbelül még mindig ugyanaz a srác maradt. Ő, Spud és Beteg Srác újra együtt kezdenek bandázni, aztán érkezik Begbie, aki igazából csak holtan akarja látni Rentont, de Beteg srácnak is akad egy terve a bosszúra.

Igen, a T2 Trainspotting egy bosszúfilm lett. Nem sok köze van az eredetihez azt leszámítva, hogy ugyanazok a karakterek kavarognak benne. Nagyon kevés az igazán erős képi megoldás, és sajnos a soundtrack sem lett igazán maradandó. Nem reflektál a jelenkori problémákra, vagy legalábbis igencsak kevésszer, de ettől még nem rossz film. Húsz év telt el, Danny Boyle pedig nem erőlködött azon, hogy mindenáron a régi stílusban meséljen ezekről a srácokról, akik azóta többé-kevésbé megváltoztak. Ez egy nagyon más film, más a hangulata, más hangnemben mesél el egy teljesen más történetet, ami jogos, hiszen más korban járunk, de a szereplők mégis ugyanazok. Viszont bármennyire is Trainspotting-idegen a film kb. 70%-a, nagyon jó nézni, akkor is, ha a végén thrillerbe vált, akkor is, ha kicsit túltolják benne Begbie-t, akkor is, ha van benne egy kissé fura zenés jelenet, és akkor is, ha már nincs annyi mondanivalója, mint az első résznek.

Ez egy nosztalgiafilm. Azok, akik imádják a régit, jól meglesznek ezzel is, de elég valószínű, hogy egyszer nézik meg, és soha többé, aztán ha nagyon nagy kedvük van hozzá, akkor az első részt pörgetik le újra, és az első rész dupla filmzenelemezét hallgatják majd meg. A T2-t megnézed, aztán pár hónap múlva elfelejted, hogy volt egy ilyen osztálytalálkozó, de ha visszagondolsz rá, akkor olyan érzésed lesz, hogy akkor és ott jót sztorizgattál a rég nem látott arcokkal a régi időkről.

7
  • Kedves kis bosszúállós trip a régi bandával
  • Bár nagyon sokszor kacsintgat ki a régi rajongókra egy-egy régi jelenet megidézésével, elég kevéssé hasonlít az első részre
  • A nosztalgia és a régi arcok elviszik a hátukon a filmet

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon