Új év, új remények, most talán megmutatjuk, hogy jobbak vagyunk egy szakállas nőnél és egy tucat orosz nagyinál.

Bevallom őszintén, nekem semmi bajom sincs magával az Eurovízióval. Amikor egyszer Rómában jártam, és mit ad isten, éjjel pont az Eurovízió ByeAlex-szel kedvesített évada ment, a helyi kommentátorok olyan show-t nyomtak, hogy bár csak nagyjából két szót értettünk belőle, nem tudtuk nem nézni, mert magával ragadott az egész csinnadratta hangulata és lendülete. Ez az egész lényege, hogy egy pillanat alatt elragadjon, aztán véget érjen, és semmi maradandót se hagyjon maga után. Szórakoztat. Ennyi. Maga az Eurovízió egy kedves kis játék, Európa egyik legnagyobb tévés show-ja, egy pillanatra sem szabad komolyan venni, ha valaki megteszi, hát az legalább akkora műsorral érkezzen, hogy attól a Rolling Stones is sírva bújjon vissza az anyja szoknyája alá.

Lassan kezdünk rátérni a helyes útra, ezt mutatják legalábbis a legutóbbi eredmények, ByeAlex tízedik lett, Kállay-Saunders András az ötödik helyet csípte el, ha nem vigyázunk, kb. 3-4 év múlva megnyerjük a versenyt, aztán rendeznünk kell egyet, csak éppen nem lesz hol, hacsak addig nem lesz egy épkézláb 30.000-es stadionunk, bár ki tudja, lehet, hogy lesz addig három.

De ez az Eurovízió. Amíg odáig eljutunk, itt van nekünk A Dal, ami akár jó is lehet, csak hát természeténél fogva nem lehet annyira szórakoztató, mint az Eurovízió. A 2015-ös előválogató sem tökéletes, bár látványban minden eddiginél erősebb, mondhatni perfekt, pont abban nem tud teljesíteni, ami a lényege lenne, nincsenek benne dalok. Olyan nagybetűsek. És az a helyzet, hogy tulajdonképpen nem is kellene, hogy legyenek. Már ha valami olyanra készülünk, mint amilyen az Eurovízió.

Az Eurovízió ugyanis nem egy dalról szól. Lehet neked akármennyire jó dalod, Európa magasról tojik rá, amíg a hozzá társuló kép nem ég bele a néző retinájába. A dal maga mellékes. De mi a dalt keressük. Az előválogató helyes neve inkább A Produkció kellene, hogy legyen. Egy egység. Egy viszonylag jól megírt dal, és a hozzá tartozó, atom biztos körítés. A körítés fogalmát tisztázandó azt már most leszögezném, hogy nem a kamerába kinyúlós lassú dalokat előadós dögunalom fogalmát kell keresnünk, hanem valami frisset, netalántán polgárpukkasztót, de inkább polgárpukkasztót, arra szavaz úgyis Európa úgy, mintha az élete múlna rajta.

Két verzió lehetséges: vagy sikerül megtalálnunk egy olyan dalt, ami már első hallgatásra dallamtapadást okoz, és ehhez sikerül legalább egy Európa-szerte nagyon szerezhető karaktert társítani (lásd: ByeAlex), vagy kiküldünk egy maszkos különítményt, egy szakállas nőt, egy csapat nagyit, egy színpadon éneklés közben disznót vágó böllért, vagy egy metált hörgő gyermekkórust, ami közben pónilovakon zsonglőrködik. A lehetőségek végtelenek.

Ha idén az első kört megnyerő Passed megy ki a festői Bécsbe, nagy baj nem történik, mert maga a dal elég jó, csak éppen a produkció vérzik több sebből, fiatalok még, nem törődnek olyasmivel, mint színpadi jelenlét. Vagy a tiszta hangok. Bármennyire is szimpatikusak ők (nekem nagyon is azok), nem fognak nyerni odakint. Ez (még) nem egy produkció. Csak egy dal. És ezen a Pierrot-val kiegészült zsűri, vagy a rettenetesen vicceseket bakizó Tatár Csilla (énekesnyúl, hogy mást ne mondjak) sem fog tudni változtatni, bármennyire is szeretnének.

Már azért sem, mert maguk a zenekarok nem törekednek a tökéletességre. A flottul megdicsért Karmapolis például megmutatja, hogy hogyan játszana a Depeche Mode egy lagzin, Tóth Vera Skyfallja Gyémánt-ja hangban nagyon üt, de előadásmódban bekapcsolja a horkolásgenerátort, Szűcs Gabi azt énekli, nem tudsz nem gondolni rám, hát nagyobbat nem is tévedhetett volna, mert mire vége a műsornak, azt sem tudom, mi történt vele a színpadon, de mégis szegény Magyar Bori járt a legrosszabbul, akinek a stylistja valami nagyon rossz tripen volt, amikor kitalálta ezt a remek ezüstös outfitet számára.

Maguk a dalok bizonyos funkciót betöltenek egyébként. A Karmapolisé kiszolgálja a Depeche-rajongókat, Tóth Veráé az Adele-rajongókat, Szűcs Gabié azokat, akiknek szemei a Sas Tamás filmek zenéire borulnak könnybe, Dallos Bogié... nos, hát, biztos vannak olyanok is, de egyiktől sem fognak majd padlót odakint, mert nem lépi át az ingerküszöböt, mert nincs mögöttük az a bizonyos produkció. A produkció nem tánc, nem kamerába kinyúlás, nem néhány zenész a színpadon.

Ezért lenne érdemes nem a dalt keresni. Sokkal életképesebb lehet például az a koncepció, amikor az egyetlen, mindent vivő dalhoz megkeresik a produkciót, ami sikerre tudja azt vinni. Ez az egész verseny lényege. A dal maga csak ürügy, minden a körítésen múlik. De ettől függetlenül örülni kell A Dalnak is, csak éppen lehet, hogy egy önálló műsorként nagyobb létjogosultsága lenne, mint eurovíziós előválogatóként.

Mindettől függetlenül szórakoztató és az apróbb bakiktól és a szavazási rendszer WTF-faktorától eltekintve profi a 2015-ös Dal, Pierrot érkezése is örvendetes tény, de már most ki lehet nyugodtan mondani, hogy a Passednek kellene megnyernie a versenyt, csak éppen valakinek még mögéjük kell raknia a produkciót. Isten adja, hogy ez megtörténjen, és ne hat darab, a ’90-es évekből leselejtezett táncos legyen az.

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon