Teszt: Super Smash Bros. Ultimate

Teszteltük a Super Smash Bros. Ultimate-et, ami biztos elad majd jópár új Nintendo Switch-et.

A Nintendo legjobb döntése volt, amikor 1999-ben útjára indította a Super Smash Bros-szériát, mert mi lenne jobb, mint jól felpofozni egymást mindenféle ultralátványos és ultrakreatív módon a konzol történelmének legismertebb karaktereivel? Egy jó Zelda vs. Kirby? Vagy Mario vs. Donkey Kong? Ezek azok a meccsek, amelyek igazán fontosak, nem holmi Mayweather vs. Nurmagomedov, ugyan már!

Így közel 20 évvel az első rész után bőven ideje volt már egy igazán erős Super Smash Bros.-nak, hát meg is jött az Ultimate, ami annyira jó, tartalmas és őrült, hogy könnyen a Switch alapcímévé válhat a Super Mario Odyssey és a The Legend of Zelda: Breath of Wild mellett. Őszintén szólva nem is kívánhat sokkal többet ennél egy Switch-tulaj. Talán csak több időt, amit eltölthet vele.

Már az is egy csoda, hogy ez a játék egyáltalán elkészült. Masahiro Sakurai, a Super Smash Bros. atyja még 2015-ben nyilatkozott úgy, hogy nem lesz ebből az egészből semmi, annyira nagy rajta a stressz, hogy lehet, inkább nyugdíjba is megy. Spoilerveszély: nem ment. Lassacskán mégis elkészült az Ultimate, ami azon ritka játékok egyike, ami irdatlanul sokat vállalt, de maradéktalanul teljesíti is az ígéreteit.

Először is itt van a karakterlista, ami 74 játszható kedvencet jelent, ez pedig iszonyúan magas szám, és tulajdonképpen nem is hiányzik innen senki. A Nintendo életének összes szereplője itt van, és egymásnak feszül egy jó öreg platform-harcjátékban, magyarul verekedni kell, de közben egy ügyességi játék pályáján tesszük mindezt, ez pedig azt jelenti, hogy kihasználhatjuk a terep előnyeit, de néha pont ő lesz ellenünk, és menekülnünk kell majd, amikor le akar csapni ránk.

A Super Smash Bros. Ultimate ettől is nagyszerű, remekek a pályái, szinte mindegyikben van valami pici extra csavar, és nem lehet egyszerűen úgy játszani, mint egy átlagos verekedős játékot. Ez egy ügyességi játék, és abból sem feltétlenül könnyű, nem lehet egyszerű kontroller vagy JoyCon-masszírozással nyerni. Ez viszont nem azt jelenti, hogy az embernek nincs könnyen benne sikerélménye, csak szimplán odafigyelést kíván, és ha megkapja, akkor cserébe olyan játékélményt ad, aminek a szavatossági ideje igen hosszú.

Maximum 8-an püfölhetik egymást mindenféle ismerős csatatéren, health bar nincs, csak egy egyre növekvő százalék, ha sikerül jól feltölteni, akkor jó eséllyel le lehet radírozni az ellenfelet a térképről egy erős támadással. A lényeg mindig az, hogy messzire szálljon az ellenfél valahogyan, hogy kinél mi a célravezetőbb, az hosszú próbálkozás eredményeként jön ki, próbálkozni kell a karakterekkel, más lehetőség nincs, bele kell fektetni pár órát, aztán az ember máris profinak érezheti magát.

A karaktereket úgynevezett Spiritekkel „pimpelhetjük fel”, azaz hozzájuk rendelhetünk egy-egy crossover-karaktert, amely új képességekkel ruházza fel a harcosunkat, ezeket a megszerzett Spiriteket cserélgethetjük, ahogy kedvünk tartja, magyarul igen, újabb lehetőségek, ha még nem lett volna belőlük elég. A játék lehetőségeinek száma kissé ijesztően magas, de ez egyáltalán nem baj. Legalább el lehet veszni a játékmódok között, amelyekből az egyik legjobb a World of Light nevezetű sztorimód, mely egy RPG-be ágyazott bunyó, ahol fel kell szabadítanunk a harcosokat, és beszerezhetünk néhány hasznos Spiritet, közben mindenféle extra próbatétel elé állít minket a játék, amelyeknek nem lesz könnyű megfelelni, ha győzni akarunk.

De persze marha jó multizni is vele, de ha csak egyedül játszol, akkor sincs nagy gáz, csak a World of Lightban van többtíz óra, ami embertelenül sok, és nem feltétlenül adja könnyen magát a játék, főleg nem a bossfightok alatt. Tény, hogy néha picit bele lehet unni, de gyorsan visszahúz, aztán már megint vigyorogva mehet egymás legyalulása. Ha nincs igény vagy idő egy ilyen gigantikus menetre, akkor még mindig itt a Classic mód, ahol néhány ellenfél legyőzése után egy boss-találkozóval nyugtázhatjuk a napot, és álmodhatunk szépeket.

És igazából nem is az ebben a címben a lényeg, hogy mennyi játékmódja van, pedig van belőlük bőven. A lényeg az, hogy micsoda minőségben tálalja mindezt a Nintendo, milyen perfekt irányítással és grafikai megvalósítással, a kreatív energiák szabadon engedésével, mindenből majdhogynem pont annyival és pont úgy, ahogy azt a rajongók elvárják. Ez a létező legjobb hordozható játék per pillanat, amit az ember elővehet, ha van egy kis fölös ideje.

Ez a legnagyobb tudománya a Super Smash Bros. Ultimate-nek és a Switch-nek is. A konzol ugyebár arra született, hogy otthon és útközben is jól ellegyünk vele, de talán egyik címével sem annyira jó szórakozni az otthontól távol, mint ezzel. Nem feltétlenül kell hozzá Pro Controller, a JoyConok is tökéletesen teszik a dolgukat, ahogy a játék is, kiszolgálja a profikat, a kezdőket, és alkalmas lesz talán arra is, hogy eladjon még néhány Switch-et azoknak, akik eddig hezitáltak.

9
  • Brutálisan hangulatos
  • Brutálisan tartalmas
  • Brutálisan könnyen írta be magát a Switch legjobb játékai közé

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon