McFly-nak senki sem mondhatja, hogy nyuszi. Vagy hogy nem térhet vissza a képernyőre. Fox visszatért, és bármennyire is ódzkodtunk tőle, az új sitcomja elég jó.
Hogyan lehet visszahozni mindenki kedvenc komédiását, ha mindennapjait többnyire a Parkinson-kórral való harc teszi ki? Tegyük a tévében is parkinsonossá, építsük eköré a sztorit, és veregessük meg egymás vállát, mivel ez valahogy eddig még senkinek sem jutott eszébe. Persze nem arról van szó, hogy ezzel elhárultak az akadályok egy esetleges Vissza a jövőbe 4 munkálatai elől, ahol Fox végigremegi a jövőt meg a múltat egyaránt, és ez már benne van a történetben abszolút grátisz, hanem arról, hogy a néző nem fogja furcsán bámulni a képernyőt, amikor egykori kedvence járni is alig bír.
Egyből dupla résszel indított a The Michael J. Fox Show, ami azért is fura elnevezés, mivel hősünket ezúttal Mike Henrynek hívják, és akkor is tudtuk volna, hogy ki alakítja a főszereplőt, ha csak félhomályban látjuk, miközben szemünkbe fúj a világ legmorcosabb homokvihara. De persze, értjük, biztosra akartak menni, hiszen Fox visszatérése mindenképpen öröm, hirdessük már címében is minden idők egyik legnagyobb kambekkjét, bár azt azért tisztázzuk gyorsan, hogy kedvencünk nem tűnt el teljesen, be-beugrált sorozatokba (Dokik, Ments meg!, hogy mást ne mondjunk), csak éppen egész estés mozifilmeket nem vállalt.
A The Michael J. Fox Show-ban nem baj, ha éppen eluralkodik rajta a kór, hiszen ez a sitcom része, sőt, kifejezetten vicces is tud lenni, amikor a főhős rántottát próbál szedni a tálból, de legalább annyira nem megy neki, mint a vegetáriánus életmód egy oroszlán számára. A történet szerint Mike Henry egykor sikeres híradós volt, de Parkinson-kórja miatt le kellett vonulnia a képernyőről. Azóta minden szabadidejét családjára fordítja, akiknek elege van a férfi folyamatos pörgéséből. Kapóra jön, hogy az NBC visszacsábítaná Mike-ot a híradós világba, ő pedig él is ezzel a lehetőséggel.
Egyrészről tehát kapunk egy munkahelyi sitcomot, ami egyelőre még csak finom üzemmódban működik az első két részben, valamint egy családi vígjátékot, ahol Henry megküzd feleségével, a gyerkőceivel, a szomszéd csajjal, és isten tudja, mennyi sitcomklisével még. A karakterek abszolút hanyagul összecsapottak és sablonosak: a bölcs feleség, az alkesz nővér, a tudálékos lány, a laza feka főnök – mind-mind az ezerszer látott vígjátéki elemek hall of fame-jéből érkeztek. Ez így elmondva kifejezetten rosszul is elsülhetne, és finoman fogalmazunk, ha azt mondjuk, nem gondoltunk arra, hogy a Parkinson-poénok inkább lesznek viccesek, mint gusztustalanok.
De itt minden arány egész pofásan be van lőve. Csak akkor jönnek elő egy remegősgeggel, amikor nagyon úgy alakul a helyzet, a poénok többségét a család és a munkatársak szállítják, Fox néha mintha csak mutatóban lenne, és sajnos ki kell mondanunk, de ez a széria bizony nem működne, ha más alakítaná a főszereplőt. Ami nem jó, hiszen valaki puszta látványára épül. Teljesen nyilvánvaló, hogy a rég nem látott kedvenc visszatér-kártyát akarták kijátszani, összeraktak mellé egy teljesen korrekt kerettörténetet, de minden pillanatát ezerszer láttad már, a kreatívok nem izzadtak meg a melóban.
Foxot néha fáj látni, hiszen egyszer-egyszer a létezés is nehezére esik, és elgondolkodsz, hogy mekkora karrier állhatott volna még előtte, ha nem történik meg ez az egész tragédia, de hatalmas piros pontot kell adnunk a készítőknek, hogy sikerült visszahozniuk őt közénk ezzel a teljesen egyértelmű csavarral. Sorozata egyelőre még elég megúszós, de vannak benne igen jól eltalált pillanatok, és ha egy kicsit sikerülne elrugaszkodnia a sablonosság erős gravitációs mezejéből, akkor még igen kellemes néznivaló is lehet belőle. Egyelőre csak a nem rossz kategóriába fér bele, de hát még nagyon az elején vagyunk. Van benne fantázia egyébként. Szerethető. Csak éppen nem biztos, hogy néznénk, ha nem Michael J. Fox lenne a főhőse.