A The Offspring legelső headliner-koncertjét adta Budapesten tegnap este, ami valahol röhej, hiszen 2018-at írunk, ennek már 20 éve meg kellett volna történnie, de arra is 2008-ig kellett várni, hogy egyáltalán felénk vegyék az irányt. Nem kapkodták el. Becsületükre legyen mondva, legelső VOLT Fesztivál-fellépésük óta folyamatosan visszajárnak, és mindig azt teszik, amiben a legjobbak: klasszikusokat játszanak.

Persze ha van aktuális lemezük, akkor arról is elnyomnak ezt-azt, de valljuk be őszintén, nem az új dalok miatt járunk már egy ideje Offspring-koncertre. Nem rosszak, csak éppen felejthetőbbek a régiekhez képest, vagy csak nem hallgattuk őket annyit, mint a Smash, az Ixnay vagy az Americana trackjeit, amik beleégtek az agyunkba az elmúlt évtizedekben. A lemezek viszont lassacskán, de jönnek, jön is egy nemsokára, ami bőven elég indok lesz ahhoz, hogy megint eljöjjenek, de nem, ők most turnéznak, mert a régi dalokkal bármikor elő lehet állni, és senki sem lesz elégedetlen.

A The Offspring sosem volt egy brutális koncertzenekar, de megteszik, amit kell, a dalaik elviszik a balhét, azok jóval energikusabbak, mint a zenészek, akik előadják őket, de nem különösebben panaszkodik senki sem emiatt, mert még 2018-ban is képesek ezek a „nem annyira energikus zenészek” akkora bulit csinálni, hogy az korosztálytól függetlenül betolja az embert a mosh pitbe.

Igen, az Offspring elérte, hogy a mai tinik is meghallgassák, mellettem konkrétan egy apuka bulizott a 13-nak tűnő lányával, láthatóan mindketten rajongók voltak, és szép is ez, mit szép, gyönyörű. Bármikor is jönnek, mindenki a gyerekkorát kapja vissza egy rövid időre. A gyerekek nyilván nem, de az apukáknak olyan ez a trip, mintha beülnének egy DeLoreanba. Abba a DeLoreanba.

Fél kilenc körül úgy csapnak bele az Americanába, hogy szinte látod, ahogy az autó kijelzőjén megjelenik a számláló, ami 1998-at mutat, és már indultok is vissza, úgyhogy bátran lehetsz megint gyerek, és üvöltheted a Bad Habit kérdéses sora lezárásaként a „motherfuckert”, rohanhatsz előre pogózni a Want You Badre, és a legkevésbé sem érzed magad hülyén, hogy egy rakás 35+-os fazon között táncolsz a What Happened To You-ra, hogy együtt emelitek az öngyújtót és nem a telefont a Gone Awayre. Ez ilyen. És jó, hogy ilyen.

Hogy közben Dexter most már viszonylag könnyen nyerné meg a Dévényi Tibi bácsi hasonmásversenyt? Hát istenem, az idő nem kímél senkit sem. Hogy Noodles még mindig istenverte rossz gitáros? Kit érdekel? Valahol még ez is a szépsége, hogy benne van még mindig az a kócosság, plusz benne van a lendület is, és kifejezetten vicces látni, ahogy az egyik pocsékul sikerült szóló után Noodles csak maga elé bámulva széttárja a karjait, aztán minden megy tovább. Jó ez így.

Dexter és Noodles ráadásul még mindig teljesen hihetően poénkodnak egymással, bár nyilván előre megírt részek ezek, mégsem tűnnek olyan mesterkéltnek, mint amit a Blink-182 nyomott közvetlenül a klasszikus felállás feloszlása előtt, aranyos és vicces az egész, és igen, bármikor elhiszem ezeknek a fazonoknak, hogy „mi vagyunk a legszexibb dolog, ami a rock’n’roll nevezetű játékkal történt”, még akkor is, ha ezt mondják mindenkinek mindenhol. Ők a világ egyik legjófejebb zenekara, akik hosszasan köszönik meg nem csak az őket kísérő Anti-Flagnek a felvezetést, de a Run Over Dogsnak is. Olyan zenekar, amelyikben a frontember kijavítja a gitárost, hogy ne mondja már "Budapesztnek" a főváros nevét, amikor az Budapest.

A The Offspring embertelen best offal jött, plusz egy új dallal, a remek It Won’t Get Betterrel, elnyomta a gyerekkorod filmzenéjét, ami akkor is hatalmas energiákat ad, ha történetesen már sem te, sem a zenekar nem vagytok fiatalok. Jöhetnek legközelebb is, amikor megjelent az album, akkor sem fogunk panaszkodni, ha Noodles nem tudja eljátszani 25 évvel ezelőtti slágerek szólóit. Akkor is üvöltjük majd a „motherfucker”-t, ahol kell.