Ki akarjátok próbálni? – kérdezte a forgalmazó, mi pedig örömkönnyekkel a szemünkben borultunk a nyakukba. Pedig akkor még ki se próbáltuk. Azóta nem tudunk lejönni a Titanfallról.

Mivel bétatesztről van szó, nem merülünk bele a játék mélységeibe, de mindenképpen szeretnénk kijelenteni, hogy a Titanfall pontosan olyan jó móka, mint amilyennek az előzetes gameplay-videói alapján tűnt. PC-n teszteltük, ráadásul nem is különösebben jó (értsd: közepesen penetránsan rossz) konfiguráción, izzadó homlokkal kattintottunk rá a borító képére az Originen, szerencsétlen gépem ventijei egy ipari hajszárító robajával bőgtek fel, lesz itt nemulass, gondoltam. A Respawn Entertainment által fejlesztett játék elsősorban kemény vasakra, azon belül is Xbox One-ra született, de adott némi reményt, hogy Xbox 360-on is megjelenik március végén, szóval talán nem lesz itt baj. Nem lett.

Ez a multiplayer-szörny kellemes meglepetést okozott, hiszen az i5-procival megáldott, de GeForce 550GTX-videokártyával súlyosbított gépemen medium detailben is szépen pörgött, bár nem zökkenőmentesen, de élvezhetően zajlottak az események, és bár tény, hogy itt-ott látszott az erős grafikai butítás, egy idő után nem érdekelt az sem, hogy a konfigomnak köszönhetően be kellett érnem néhol csupasz textúrákkal. A Titanfall még így is gyönyörű, és bármilyen furcsa, nem a vizuális megvalósítás viszi el a balhét.

A játékban nincs single player-mód, ne is keresse senki, de most először nem is igazán hiányzik. A bétaverzió két pályája megmutatja, hogy itt bizony a legtökéletesebb multiélmény megvalósítása volt a cél, egy szinte minden játékosigényt kielégítő, egymás ellen harcoló cím elkészítésére tettek fel mindent, a Respawn pedig nagyon is tudta, mit csinál. A Titanfall-ban minden az élvezhetőségről, és az események pörgetéséről szól, a látvány mindezek alatt áll, vagy inkább állna, ha nem lenne csodaszép a megfelelő vason.

Nincsenek unalmas multiküzdelmek, ezt pedig nagyban elősegítik a térképek is. Ha a játék összes pályája olyan lesz, mint a bétában szereplőek, akkor nagyon szép világ köszönt be március 28-án (az Xbox One-verzió március 13-án jön), ezernyi apró zug, szabadon bejárható belső és tágas külső terek várnak ránk, amelyeket emberi és mech-mivoltunkban is élvezetes használni. A készítők csavartak egyet az irányításon, de szerencsére a jó értelemben, így az unalomig ismételgetett, behorkolós kombinációkon kívül belepakolták a játékba a falon rohanás (Prince of Persia, helló!), és ruhánknak köszönhetően a dupla ugrás intézményét, amelyekkel még pörgősebbé válik a játéktempó, olyan gyorsan el tudunk pattanni egy-egy kényes helyzetből (már ha észrevesszük egyáltalán, hogy abban vagyunk), mint egy olajozott nikkelbolha. Kicsit olyan érzése is van az embernek, hogy a Respawn nagyon szerette a Mirror’s Edge-et. Ki nem…

Ez persze rögtön megváltozik, amikor belebújunk a titánunkba, aki az égből a játék bizonyos pontjain olyan tekintéllyel száll alá, hogy attól feláll a szőr az ember karján. A titánok természetesen sokkal komótosabbak (viszont nem lassúak), de nehezebben pusztíthatóak, kivéve, ha egy másik titánnal találkozunk, ami nyilvánvalóan elkerülhetetlen lesz, hiszen itt mindenki csak addig kiskirály, amíg le nem telik az a két perc, amikor az égből rendelhetővé válik a hatalmas fémszerkó. A titánod sem jelenti azt, hogy biztonságban vagy, elég néhány jól irányzott lövés, és máris katapultálhatsz a felrobbanni készülő kisbarátodból, hogy újra kisemberként folytasd a küzdelmet, már ha a játékmód erre lehetőséget ad.

A bétaverzió játékmódjai közül szinte mindegyik eszement jó móka: megunhatatlan az Attrition, amelyben két hatos csapattal feszülünk egymásnak, először egyszerű katonaként, majd két perc elteltével lehetőségünk lesz a titánunkkal kiegészítve fegyvert ropogtatni. A Hardpoint Capture egy bázisfoglaló mód, ami szintén hasonló elveken nyugszik (ki két percet vár, titánt lel), míg a Last Titan Standing-ben azonnal fémgúnyában kezdünk, és egyetlen életünk van, a végén bent maradó visz mindent.

Persze, a játékélmény önmagában elviszi a hátán a projektet, de butaság lenne nem szót emelni a grafikai megvalósítás mellett. A Titanfall csodaszép. Ha a megfelelő hardver alatt fut, olyan finomságokat vehetsz észre, amitől azonnal függő leszel. De nézzünk egy olyan apróságot, ami akár low detailben is pazar: a titánok pusztulása. A lassan és aprólékosan lángba boruló monstrumok látványától konkrétan az jutott eszembe, hogy ha a Respawn dizájnerei ezért nem kapnak valami díjat, akkor  semmit sem ér ez a szép, új nextgen világ.

A béta erős bizakodásra ad okot, nyilvánvalóan optimalizálni kell még a performanszon, de ha ez már így maradna, akkor is boldogok lennénk. A Titanfall simán esélyes az év játéka címre, de hát ugyebár erős év lesz ez, szóval ne jelentsünk ki ilyesmiket idejekorán. A teljes verzióval is foglalkozunk majd, addig talán lecserélem a gépem is, ezért a játékért komolyan mondom, érdemes lesz.

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon