Ez a cikk már több mint 90 napja készült. A benne szereplő információk elavultak lehetnek.

Csillagainkban a hiba (The Fault in Our Stars, 2014)

Josh Boone egy nagyon erős forgatókönyvből forgatott filmet egy halálos betegség árnyékában fogant szerelemről, ami már önmagában nem kecsegteti túl sok jóval az érzékenyebb lelkű nézőket. A rendező ráadásul pofátlanul kijátssza az összes ríkatós aduászt, de olyan okosan, hogy képtelenség visszafogni a feltörő hüppögést. A maguknak betonkemény imidzset felépítő hímneműeknek sok sikert a magyarázkodáshoz. (Tipp: „Csak eszembe jutott Marci, a pitbullom. Tavaly pusztult el szegény”)

Holt költők társasága (Dead Poets Society, 1989)

A költészet, az élet rejtett szépségeit hirdető életigenlő filmecske a főszereplő és szigorú apja közötti konfliktus mentén megállíthatatlanul robog a tragédia felé. Aztán amikor már azt hinnénk, hogy túl vagyunk a nehezén és sikerült némi toroktáji szorítással megúsznunk az élményt, jön az utolsó jelenet. Amint felhangzik az „Ó kapitány, kapitányom!”, garantáltan eltörik a mécses mindenkinél. Viseld méltósággal és próbálj meg nem bömbölni!

Egy makulátlan elme örök ragyogása (Eternal Sunshine of the Spotless Mind, 2004)

Aki szakított már életében az nem ússza meg szárazon Michel Gondry zseniális moziját, melyben Jim Carrey úgy dönt, hogy egy modern eljárással kiradíroztatja emlékeiből őt elhagyó kedvesét. A törlés közben aztán rájön, hogy a lánnyal bizony rengeteg dédelgetni való közös emléken osztoznak, melyeket mégsem akar átadni az enyészetnek. Amikor az utolsó, éppen semmivé foszló közös emlékből is kisétál, azt a pillanatot bizony illik megünnepelni egy kövér könnycsepp elmorzsolásával.

Fel! (Up, 2009)

A Pixar alattomos módon már az első percekben lecsap a gyanútlan nézőre. Egy rendkívül érzékeny és emlékezetes montázsban foglalják össze Ellie és Carl közös életének pillanatait, a képek őszintesége pedig úgy robog keresztül rajtunk, mintha nem is egy animációs filmet néznénk. Furcsa módon a bevezető alatt feltehetőleg csak a gyerekek nem érzékenyülnek el, hiszen elsősorban azok értik, mennyire igaz, amit az alkotók elmesélnek, akik mögött már van néhány évtizednyi tapasztalat.

Blue Valentine (2010)

A Blue Valentine az egyik legkeményebb film a szerelem elmúlásáról, amit valaha láttunk. Szépelgés nélkül, az első sorból nézhetjük végig a főszereplők kapcsolatának széthullását, az arcunkba fröcsögő érzelmi frusztráció pedig csak azt hagyja hidegen, akinek a lelkét vetítés előtt telenyomták lidokainnal. A lehengerlő élmény még akkor is belédmar, ha történetesen egy kiegyensúlyozott kapcsolatban élsz. Amint Ryan Gosling otthagyja romokban heverő életét… Huh! (Bocsi, valami szorítja a torkom.)

A szív hídjai (The Bridges of Madison County, 1995)

Persze, csak azért nézted meg, mert a barátnőd rágta a füled, és természetesen majd’ elaludtál rajta. Untad a rizsát és magadban még el is mosolyodtál Meryl Streep unatkozó háziasszony figuráján, sőt, eszedbe jutott, hogy az alapszituból egy baromi klisés pornófilmet is lehetne forgatni. – Legalábbis a haverokat valami ilyesmivel hülyíted. Valójában az a jelenet, melyben Clint Eastwood az esőben állva várja tétovázó szerelmét, rendesen felkavart. Nyugi, ezzel nem vagy egyedül.

Schindler listája (Schindler’s List, 1993)

Azt gondolhatnád, hogy a holokausztról nem nagy kunszt felkavaró filmet forgatni, de amit Spielberg alkotott, az még a felkészült mozilátogatókat is rendesen fejbe kólintotta. A Schindler listája egy maratoni, mégis végig feszes nagykép a történelem legnagyobb szervezett népirtásáról. A nézőtéren csendes döbbenet és könnyek, nemtől, kortól és világnézettől függetlenül.

Warrior – A végső menet (Warrior, 2011)

Bár a ketrecharcos témát feldolgozó Warrior nem tökéletes alkotás, a zseniális színészek és a magabiztos rendezés a végére azért összehozzák a vizenyős tekintetet még az erre egyébként immúnis férfiközönség számára is. Amikor a hányattatott sorsú testvérek, az exkatona (Tom Hardy) és az anyagi nehézségekkel küzdő fizika tanár (Joel Edgerton) végre szemtől szembe kerülnek a ringben, a feszültség az egekbe lő, majd az egész alkotás katarzisban detonál, amit képtelenség száraz szemmel végignézni.

Az elefántember (The Elephant Man, 1980)

Ki gondolta volna 1980-ban, hogy David Lynch nem csak borzongatni tud, hanem képes letenni az asztalra egy mainstream drámát a borzalmas testi torzulásokkal együtt élő John Merrickről, mely úgy ríkatja meg a közönség apraja-nagyját, hogy közben fel sem merül a hatásvadászat vádja. Az Adagio for Strings-re hangszerelt záró képsorok még ma is képesek alaposan kitisztítani a könnycsatornákat.

Ütközések (Crash, 2004)

Paul Haggis a faji megkülönböztetés kényes témájáról alkotott hatásos tablót, mely néhol eléggé a szánkba rágta a tanulságot, de azért még így is volt benne annyi kraft, hogy ne felejtsük el megemlíteni listánkban. Az akkoriban még nem annyira ismert Michael Peña által megszemélyesített lakatos és kislányának történetszála például a mai napig megcsavarja a szívizmainkat. Pedig a férfiszív vasból van, ezt mindenki tudja.

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.