Vannak dolgok, amelyek elképzelhetetlennek tűnnek. Az egyik ilyen: jól folytatni egy tökéletesen lezárt trilógiát. Persze, a Pixarnál is tudnak tévedni, de ha az életre kelt játékokról van szó, ezek szerint nem ismernek lehetetlent. Kritika.

A cég első egész estés (s úgy egyébként: a filmtörténet első teljesen számítógépes animációval készült) mozija nem csak emblematikus produkció – leszámítva azt, hogy érthető okokból az 1995-ös látványt ma már többszörösen meghaladták, s a meghaladók között persze élen jár maga a Pixar –, ma is csodálatos, átgondolt, vicces mese. Klasszikus. Csakúgy, mint az eredetileg házimozira szánt második rész, s az egészen virtuóz, katartikus harmadik. Woody és a többiek pont olyan elegánsan, emelt fővel és magabiztosan búcsúztak, mint ahogy megérkeztek az életünkbe.  Csoda hát, hogy húztuk a szánkat, amikor egyértelművé vált, hogy készül a negyedik film?

A grimasz azonban most elégedett, megkönnyebbült mosollyá nemesülhet, hisz a Pixar megcsinálta: Josh Cooley rendező vezetésével – s persze nem kérdés, hogy a lámpás csapatnál megszokott csupaszív csapatmunkával – ismét visszatérhetünk a gyerekszobába, s kicsit sem érezzük magunkat ott kínosan. Sőt, könnyen előfordulhat, hogy még mi szeretnénk elnézést kérni azért, mert nem bíztunk eléggé az alkotókban, s ha ránk hallgattak volna, többé nem szórakozhattunk volna ilyen remekül egy újabb Toy Story-kalandon.

Pedig – s ez az igazi mutatvány – nincs itt semmi furmányosság. Csak látnivaló. A Toy Story 4 nem csinál mást, mint amit már eddig is: felelősséggel használja azokat a karaktereket, akiket eddig megismertünk (bár az is igaz, hogy mivel most leginkább Woody-val foglalkozik, a többieknek csupán tisztességes néhány pillanat jut, de ez bőven elég ahhoz, hogy ne tűnjenek elhanyagoltnak), megismertet velünk néhány bűbájos új figurát – és elmesél egy újabb mentőakciót.

Leginkább hát az előző epizódra hasonlít ez a negyedik, ha úgy tetszik, annak közvetlen szellemi örököse is lehet – azért is, mert a Pixarnál kicsit hasonlóan thrilleres irányba viszik a történetet, ahogy azt 2010-ben tették. Mégsem tűnik erőltetettnek a koncepció, hisz ismételten sikerült kicsit bővíteni azt, amit a készítők a szereplők lelkivilágáról gondolnak – pontosabban arról, hogy mihez kezdhet még egy játék magával azon felül, amit eddig láttunk tőlük.

Van-e élet a gyerekszobán túl? - szól a kissé elrugaszkodottnak ható, de dramaturgiailag meglepően működőképes dilemma. Megadjuk-e végre Woody-éknak azt, amit eddig nem kaphattak meg a sorozatban? Vagyis létezik-e boldogság egy játéknak az emberekkel, de nélkülük? Szolgálhatnak-e minket úgy, közben igazából egymást segítik? Kik az okosabbak? Ők vagy mi? Vagyis ki az emberibb? Érdekes felvetés, s az benne a legszebb, hogy a filmet nézve kicsit sem tűnik kacifántosnak.

Mert a Toy Story 4 ugyan nem megy a szomszédba lélekért és agyasságért, elsődlegesen még mindig egy fantasztikus technikai kivitelben elkészített, remekül megírt akcióvígjáték, amely, ha kell, izgalomban tart, vagy megnevetett, olykor meg mindkettőt egyszerre csinálja, s ha épp arra van szükség, érzelmileg is elrepít oda… Igen, akár oda is. A végtelenbe és tovább.

Bár abba már tényleg nem is merek belegondolni, hogy ez a „tovább” akár még egy hasonlóan jól sikerült ötödik részt is jelenthetne.

9
  • Minden idők legjobb negyedik része? Akár. Bár ezzel keveset mondtunk.
  • Nem olyan briliáns, mint a harmadik rész, de majdnem.
  • És még az is sikerül neki, hogy a franchise-hoz képest is kicsit újradefiniálja a főgonosz fogalmát.

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon