Blink 182 – Nine

Amióta Tom DeLonge nem akar már részese lenni a Blinknek, tulajdonképpen sokkal aktívabb a banda, és egyre jobban sikerül magára találnia. Matt Skibával gyakorlatilag slágereket gyártanak, hozzák a régebbi Blink-feelinget, a Nine pedig talán a legjobb, amit az új formáció együtt összehozott, de azért ezt így talán mégsem lehet könnyedén kijelenteni. A 2016-os California is egy remek album volt, a Nine viszont sokkal slágerorientáltabb… egy darabig. Jönnek az olyan Blink-alapvetések, mint a Blame It On My Youth, a Happy Days, a Darkside vagy a The First Time, amire valószínűleg még Tom DeLonge se mondaná, hogy szar. Bár dehogynem, mondaná, de nem azért, mert az.

A szép az egészben az, hogy bár tényleg olyan slágereket hoztak össze, amik a régebbi lemezekről se nagyon lógnának ki, a lemez felétől egyszer csak hangulatot váltanak, és komolyan meglepő dalokat is bedobnak a közösbe, olyanokat, mint a Black Rain, a Run Away, a Hungover You vagy a lemezt záró lassú Remember To Forget Me, ami már bőven kikacsintgat a kaliforniai pop-punkból. Sokkal érettebb, sokkal változatosabb lett a Blink, ráadásul amikor a régi sulit akarják tolni, akkor gigaslágereket írnak. Kinek hiányzik egyáltalán Tom DeLonge? Még több ilyen lemezt, aztán rendben is leszünk. Bár igazából rendben vagyunk most is.

Iggy Pop – Free

Iggy már 2009 óta nem hajlandó szinte semmi olyasmit kiadnia a kezei közül, amiben nem kísérletezgethet, adott már ki komplett jazzlemezt, összehozta megint a Stoogest egy albumra, aztán összeállt Josh Homme-mal a Post Pop Depressionre. Lehetett sejteni, hogy a Free sem lesz egy ékegyszerűségű punkmenet, de azt nem, hogy ennyire nem lesz az. Iggy ugyanis fogta mindazt, amit az utóbbi közel 10 évben csinált, és összehozta egyetlen lemezre, aztán a végén megint tekert egyet a koncepción. És az a helyzet, hogy bár elsőre teljességgel kaotikusnak hat a Free, pár hallgatás után nagyon hozzá tud nőni az ember szívéhez.

Olyan ez, mintha Iggy meghívná pár haverját az óceán mellé picit táncolgatni, aztán megnézni a naplementét/napfelkeltét pár cigi és egy üveg pia mellett. Ahogy sötétedik, úgy lesz egyre sötétebb az album tónusa is, főleg az olyan dalok miatt, mint a Sonali, ami a Radioheadnek is becsületére válna, vagy a totális jazzbe forduló, éteri Glow In The Dark, esetleg a lemezt záró spoken word trilógia, a We Are The People, a Do Not Go Gentle Into That Good Night és a The Dawn. Nem a Free dalai miatt fogja az ember szanaszét parádézni magát Iggy koncertjein, de éjszaka felrakva nagyon jó barát tud lenni.

Liam Gallagher – Why Me? Why Not.

Liam legutóbb az As You Were-rel megmutatta, hogy ha jó emberekkel van körülvéve, akkor igenis tud bitang jó szólódalokat is készíteni, tele volt slágerekkel, kicsit olyanokkal is, mint amik egy esetleges következő Oasis-albumra is felfértek volna, ami egyébként nem különösebben baj. Míg tesója, Noel egyre inkább fordul el a zenei stílusától, ami szinte kérlelhetetlenül rátapadt, Liam pontosan tudta, hogy neki egyetlen feladata van: kiszolgálni az Oasis-rajongókat fasza dalokkal, amiket ő énekel el. Már csak egy következő, még erősebb lemez kellett ahhoz, hogy a kutyának se hiányozzon az Oasis. Aztán valami olyan jött, amire senki sem számított.

A Why Me? Why Not. ugyanis egy annyira könnyed album, hogy az ember elsőre fel se fogja, hogy lepörgött. Nincs igazán súlya, nincsenek rajta annyira elsőre fülbe ragadó dalok, mint az előző lemezen, mégsem rossz, csak valami bizarr módon légies. Annyira, hogy a legvégén még a The Jam Town Called Malice-ének hangulatáig is elmerészkedik a Glimmerben. Elsőre kicsit fura ez a sokkal vidámabb hangulatú album, de pár hallgatás után már a helyére kerül. Minimum a fele továbbra is egy soha meg nem jelent Oasis-albumról szól (a Shockwave, a Gone és az Invisible Sun szinte kiált Noelért), ami ha sosem áll össze, igazából nem is baj. Ezek után kit érdekel. A tesók szólólemezei így is jobbak, mint a két utolsó Oasis-album.

Keane – Cause And Effect

2012 óta nem adott ki lemezt a Keane, a Strangeland ráadásul eléggé megosztotta a rajongókat és a kritikusokat is, pedig Tom Chaplinék tényleg mindent megtesznek azért, hogy valahogy hatékonyabban tolhassák a banda szekerét, viszont a Keane egyre inkább tűnt egy megfáradt zenekarnak, mint ereje teljében lévő bandának. Egy hosszabb szünet után tértek vissza, ami az ő esetükben nem jelenthet semmi jót, mivel elkezdtek kikopni a köztudatból, régen volt már a mindent vivő debütlemez, a Hopes and Fears, és az akkor még egész rendben lévő, kísérletezőbb folytatás, az Under the Iron Sea. Konkrétan 13 éve.

Ha egy zenekar alig tud felmutatni valami érdekeset ennyi idő után, arra már a kutya sem lesz kíváncsi. Erre itt a Cause and Effect, ami arra jó, hogy a Keane megint bevallja magának: akkor jók igazán, ha nem akarják megfejteni a szakmát. A lemez ugyanis akkor működik igazán, amikor a legrégebbi Keane-hangulatokat hozza, mint a The Way I Feel, a Phases vagy a Put The Radio On, de persze annak, aki eddig is egy giccsáztatta parádénak tartották a Keane-t, még csak rá sem szabad nézni az albumra. Olyan, mint régen volt. Csak egy baj van vele: már csak nyomokban érdekes, és többnyire akkor szórakoztat, ha nosztalgiázni akarsz. Fel lehet vele ülni a nosztalgiavonatra, nincs rajta igazából egyetlen gigasláger sem, de lehet emlékezni arra, hogy egykor bizony voltak nekik gigaslágereik, aztán utána inkább betenni az első két lemezt. Mert valljuk be, nem ezt az újat fogjuk rommá hallgatni.

Korn – The Nothing

Valami lehet most a levegőben, mert valahogy minden metálérintett zenekar olyan formában van, mintha legalább eladta volna a lelkét az ördögnek. A Korn olyan top formában van megint, hogy az valami csoda, ha a The Nothing mondjuk a Follow the Leader után jött volna ki, valószínűleg marha nagy siker lett volna, de így is úgy tűnik, mindenki egyfajta régi cuccokhoz való tökéletes visszatérésként tekint erre a lemezre, és nem véletlenül. A Korn pont azt hozza, amit a legsikeresebb lemezein, és annál egy picit sem többet. Rajongókiszolgálás, de úgy, hogy közben valószínűleg ők sem akarják leköpni magukat a tükörben. Néha kifejezetten kemény (Cold, Idiosyncrasy), néha nagyon dallamos (Finally Free, Surrender To Failure), de végig olyan, mintha egyszerre patikamérlegen mérték volna ki, hogy mindenkinek jó legyen, és mégis baromira felszabadult lenne ettől a Korn.

És pont ezért érdekes. Érezni rajta egy erős megfelelni akarást, de úgy, hogy nem döglik bele a banda, sőt, igazából régen voltak már ennyire lazák, pedig a The Nothing nem egy vidám lemez, sőt, a dalok írása közben halt meg Jonathan Davis felesége, ráadásul anyja is, ez a gyász pedig rányomta a bélyegét a szövegekre. De talán pont ettől működik a The Nothing. Végig emberi és van súlya. Több nem is kell egy jó Korn-lemezhez.

The Goo Goo Dolls – Miracle Pill

A Goo Goo Dolls tavaly megjárta a Szigetet, és úgy csurig töltötte az A38-sátort, hogy az ember alig hitt a szemének, pláne a fülének, amikor kiderült, hogy még azok is ismerik a kislemezeik 80%-át, akik azt hitték, csak egyet ismernek. És azért az egyért mentek, de azt legalább teli torokból üvöltötték. Hát igen, Johnny Rzeznik bandája sokak szemében csak az, aki az Irist játszotta, vagy rosszabb esetben „azt a dalt abból a Meg Ryan-filmből”, és őket a nemrégi kijött Miracle Pill sem fogja meggyőzni arról, hogy ebben a zenekarban jóval több van. Mert most meg sem akarják mutatni, csak „szimpla”, de nagyon rádióbarát popslágereket dobnak egymás után, és bátran kísérletezgetnek a hangzásukkal.

Vagyis bocsánat, bátran kísérletezgetnek azzal, hogyan tudják beépíteni az Imagine Dragons hangzását a dalaikba úgy, hogy mégis Goo Goo Dolls maradjon az egész. Nem teljesen vetkőznek ki magukból, a dalok maguk tipikus GGD-slágerek, néha a hangzás is (Step in Line, Over You), de hozzák a stadionénekeltető dalokat is (Lost, Think It Over), hogy azok se menjenek majd el sörért a jelenlegi turnén, akik csak az Irisért mennek. Igazából csak egyetlen fura dolog van a Miracle Pill-lel kapcsolatban: tipikus nyári lemez, amit lehet egy hosszú úton háttérzeneként hallgatni a kocsiban, de mégis ősszel hozták ki. Na nem mintha akkor nem lehetne autóba ülni…