Nagy téteket nem tettünk volna arra, hogy Orson Scott Card kultregényéből jó filmet készít Hollywood. És tényleg nem. De legalább élvezhetőre sikerült összehozni.
Töredelmesen bevallom, nem olvastam a regényt. Gondoltam, ebből nem lehet baj, hiszen ha nem tudom, mennyire jó a film alapjául szolgáló történet, akkor nem fogok utána jegyet váltani Hollywoodiába, hogy a Kommandó John Matrixának lendületével tegyem a földdel egyenlővé bazookákkal a stúdiókat, nehogy kárt tegyenek később bármiben.
Aztán rá kellett jönnöm, talán tényleg jobb is volt ez így. Mert a Végjáték filmadaptációja bizony még így is erős közepes szintet üt meg, és el sem merem képzelni, mit okozott azokban, akik rongyosra olvasták a régi regény lapjait. Azonnal tisztázzuk viszont, hogy szerencsére Gavin Hood rendező (neki köszönhetjük a 2009-es X-Men kezdetek: Farkas-t) filmje nem szerethetetlen, csak egy elpuskázott lehetőség, amiben benne volt az évszázad egyik legjobb sci-fijének ígérete.
Az Ender’s Game így ebben a formában mindenféle dinamikát nélkülöző, tökös történet. A sztori a jövőben játszódik, ahol a gonosz hangyok (hangyaszerű, óriási alienek) kolonizálni szeretnék a Földet, tervüket azonban keresztülhúzza a modernkori hadviselés és egy hős, aki egymaga győzi le a teljes ellenséges hadsereget. Később a hangyok újra támadnak, bolygónk pedig szuperokos gyerekekből állítja össze hadseregét, akik közül egy Ender Wiggin nevezetű gyerkőc zsenialitásának köszönhetően egyre inkább kezd kiemelkedni bajtársai közül, emiatt olyan gyorsan ugrál szinteket felfelé a kiképzőiskolában, mint egy megvadult Szász Marci.
Endernek vezetővé kell válnia gyerekfejjel, miközben Han Solo Graff ezredes folyamatosan hangoztatja, hogy ő a kiválasztott. Felemelkedése során egy olyan kiképzőjátékban vesznek részt, aminek szabályairól annyit sem tudunk meg, mint Uganda költségvetéséről, de legalább jól néz ki, és megismerjük belőle, hogy főhősünk mennyire jó vezető lehetne, ha tűzközelbe engednék. Az a baj a Végjáték-kal, hogy nagyon felületes, ennek köszönhetően az utolsó, tényleg szép csavar sem üt akkorát, amekkorát kellene, és nem úgy hagyja el az ember a mozit, hogy napokig azon gondolkodik, vajon a hadviselés morális eszköztárában külön fiókba kerül-e az önvédelem és a népirtás.
Annyi marad meg, hogy láttunk egy kicsit unalmas, de jól kinéző sci-fit, ami nagyon jól indul, aztán érdektelenné válik, még akkor is, ha tulajdonképpen Asa Butterfield remekül alakít, Harrison Fordot is jó látni Rammstein-frontember hasonmásként, és valóban merész kérdések kerülnek elő egy kvázi tinifilm kapcsán. Megnézed, elfelejted, majd talán a folytatás előtt előveszed újra. Közepes, de nem bántóan. Egynek jó.