De a Volt egyszer egy… Hollywood nagyon más, mint amit vártunk tőle, és megosztóbb lesz, mint bármi, amit eddig a mester kiadott a kezei közül.

Tarantinót aztán tényleg mindenért lehet szeretni, de ha valamiért, hát azért mindenképpen imádni való faszi, mert nagyon meg tudja lepni az embert. És már megint megteszi. A Once Upon a Time in Hollywood egy rettentően fura mozi, valahol olyan, mintha a rendező fogta volna az eddigi filmjeinek építőkockáit, majd kirakott volna belőle valami teljesen mást, mint amihez eddig köze volt. Ennyire személyes és ennyire mély sem volt még soha, de egy felületes néző lehetséges, hogy nem fog ebből a mélységből észrevenni semmit. Na ezért lesz nagyon megosztó a Volt egyszer egy… Hollywood.

 

És azért is, mert nagyon más, mint amit ígért. Sokan már a Cannes-i bemutató után új Ponyvaregényt emlegettek, pedig ez a film nagyon nem az, bár tény, hogy egy-két ponton megidéződik. Ez a mozi tulajdonképpen egy szerelmes levél a filmkészítéshez, Hollywodd aranykorához, a ’60-as évekhez, amikor még minden tiszta volt és romlatlan, vagy legalábbis annak tűnt, amikor még voltak igazán nagy filmsztárok, de milyen szerencse, hogy még mindig akad 1-2, akik most is a csúcson vannak.

A sztori középpontjában egy fiktív karakter, Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) áll, aki már az első percekben szembesül azzal, hogy a karrierjének nagyjából vége. Már csak sorozatokban kap epizódszerepeket, folyton főellenségeket játszik, akiket legyőz az aktuális hős, aztán várhatja a következő lehetőséget. Pedig ő is nagy sztár volt, csak elcseszte, nem úgy alakultak a dolgok, ahogy várta, most meg nem néz ki neki más, mint néhány filmfőszerep pár spagettiwesternben, amit szívből rühell.

Hű társa a melóban és a bajban a kaszkadőre, Cliff Booth (Brad Pitt), aki barátságból és kényszerűségből is hozzánőtt a színészhez, ők ketten csapódnak ide-oda Hollywoodban. És ezt az ide-oda csapódást tessék szó szerint érteni. Mert hogy ennek a filmnek tulajdonképpen igazán vastag sztorija nincs is. Olyan, mint 161 percen keresztül bekukkolni forgatásokra, hollywoodi otthonokba, közben autóval rohangálni A-ból B-be, néha irdatlan hosszú snittekben, és persze ezek közben baromi jó zenéket hallgatni. De aztán elkezdesz a dolgok mélyére nézni, és rájössz, hogy a helyzet nem ennyire egyszerű.

Rick Dalton ugyanis maga a haldokló Hollywood, aki nem tud kijönni a gödörből, és igyekszik nem bevállalni olyasmit, amihez úgy érzi, semmi köze. Cliff Booth maga a nyers erő, aki mindent izomból old meg, aki nem fél semmitől, de nem is jut semmire. És ott van Ray szomszédja, Sharon Tate (Margot Robbie), akinek ismerjük a sorsát, és aki egy angyali teremtés, de tulajdonképpen a film történéseiben igazán szerepe nincs. Jó, mondjuk ki, semmi köze semmihez. De Tarantino nagyon szeret elidőzni rajta, gyönyörködni a szépségében, a sugárzó jókedvén, hiszen ő maga Hollywood, ő jelenti a romlatlan sztárságot, akire úgy csapott le elemi erővel a mocskos élet, hogy néha szinte nézni is fáj a boldogságát.

De akkor miért annyira jó mégis ez a film, ha sztorija alig van, az egyik szála pedig teljesen feleslegesnek tűnik? Mert a végére minden összeáll, a színészei pedig egészen elképesztően fantasztikusak. DiCaprio minimum egy Oscar-jelölést kapni fog ezért, az hótziher, annyira tökéletesen jeleníti meg a sztárok frusztrációit, a hollywoodi nagyembert, aki már semmiben sem biztos, de Brad Pitt is rettentően jól járt ezzel a filmmel, mert már régen volt ennyire jó, és bár Cliff karaktere nem annyira nagyívű, mint kedves barátjáé, azért rendesen megdolgozik a pénzéért. Mondjuk neki könnyebb dolga van, Cliff ugyanis nagyjából pont Brad Pitt, igazán játszania sem kell, de Pitt azért nem veszi félvállról, nem csak magát adja, és akad pár olyan erős, drámai vagy szimplán csak meglepő pillanata, hogy az ember neki is csak felállva tapsolna a stáblista végéig.

Tarantino meg közben valami olyat művel, amit soha: visszalép kettőt azért, hogy szerelme tárgyát, a filmezést a legnagyobb szeretettel bemutathassa. A párbeszédek nem harsányak, nem idézgethetőek, de brutálisan jól megírtak, a karakterek szinte tökéletesen kidolgozottak, nem folyik az elejétől kezdve a végéig patakokban a vér, és nincs telenyomva mindenféle geggel, mert ezt várja tőle a nép.

Mindent finoman adagol Tarantino, és finoman vonja el a figyelmedet arról, hogy valami rossz közeleg. Hiszen mi baj történhetne. Tudod te azt. De még akkor is képes meglepni, ha tudod. Mert ebben a filmben semmi sem úgy történik, ahogy várod, és a végén felmossa veled a padlót. Olyan, mintha hosszan gyönyörködnél a napsütésben, de végig az lenne az érzésed, hogy be fog borulni. Aztán tényleg be fog, és már csak azt várod, hogy ne ázz el túlságosan, mire hazaérsz.

A Volt egyszer egy… Hollywood Tarantino egyik legjobb filmje, de messze nem tökéletes. Sokszor túl lassú, feleslegesen vontatott, sokszor tényleg csak kukkolásnak tűnő filmforgatás-pornó, de nem tudsz nem csak rá gondolni utána még hosszú napokon, vagy akár heteken keresztül. Lehet, hogy 161 perc, de néznéd még tovább. Lenne mit látni, az biztos.

9
  • Leonardo DiCaprio és Brad Pitt fantasztikusak
  • Ez Tarantino 161 perces szerelmes levele a filmezéshez
  • Néha kicsit céltalannak tűnik, de a végén felmossa veled a padlót

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon