A Volt egyszer egy Venice nem kerül be a filmtörténelem nagykönyvébe. A forgatókönyve nem egy gyöngyszem, a rendezése meglehetősen csapongó. De mégsem rossz nézni. Ehhez köze van egy bizonyos Bruce Willisnek, aki már legalább tíz éve nem jelent egyet a minőségi moziélménnyel, Willis ugyanis mindent bevállal, ami szembe jön vele, és egyetlen pillanatra sem hiteti el a nézővel, hogy dolgozni ment a forgatásokra, ő bizony csak megjelent, beállt a kamera elé, feldörmögte a szövegét, aztán a fizetést felmarkolva lelépett.

Bruce Willisnek viszont most volt kedve ehhez a filmhez. Na nem mintha valami egészen fantasztikussal kínálták volna meg, de végre visszatért az arcára az a csibészes mosoly, amit isten tudja, mikor lehetett látni utoljára. És az az igazság, hogy ez a csibészes félmosoly, és ez a minimális felszabadultság valamennyire meg is menti ezt a filmet. Nincs pedig igazán erős története, egy Venice-i nyomozóról szól, aki nem igazán kedves, abszolút öntörvényű, ám egyik nap, amikor elrabolják a kutyáját, előjön belőle a szunnyadó Duracell-nyuszi, és megpróbál bosszút állni egy csapat rosszarcún.

Legalábbis ez lenne a történet papíron. Csakhogy ez egy olyan történetszál, ami mindössze nagyjából a film felét viszi el. És akkor mi van a másik felében? Csapongás. Willis, Adam Goldberg és a kötelező idegesítő, béna társ, Thomas Middleditch a Silicon Valley-ből egy pornográf képeket házfalra graffitiző, önjelölt Banksyt igyekeznek elkapni, John Goodman válik, és szenved, az idegesítő, béna társ idegesítően és bénán nyomoz. Néha a szálak összeérnek, néha nem. Mintha nem is lenne ez fontos. Csak úgy vannak, hogy mindenkinek jobb kedve legyen.

Csakhogy pont ettől a csapongástól lesz egyre kevésbé jobb kedve az embernek, hiába akadnak a filmben laza dumák, és kifejezetten laza jelenetek (Bruce Willis meztelen gördeszkázása és női ruhában menekülése abszolút közéjük tartozik), ha a film sajnos rossz értelemben véve laza. Nincs rendesen összefogva, a végére atomjaira esik szét, és bár még így is egy szerethető és szórakoztató baromság marad, nem ettől fogunk újra bízni Bruce Willisben, de jó őt látni ilyen felszabadultnak.

A Volt egyszer egy Venice egyébként kicsit olyan, mint egy nyomozós sorozat nagyon hosszú pilotja. Mondjuk ha az lenne, biztos megnéznénk még egy-két részt belőle. Igazából nem is érteni, miért nem tért már vissza a tévékbe Bruce Willis, A simlis és a szende óta várjuk őt oda vissza (a Jóbarátok pár epizódja most nem számít), és tulajdonképpen egy ilyen szériában el is nézegetnénk őt minden héten. És ha ehhez az kell, akkor vágtasson pöcslógatva gördeszkákon naphosszat.