Amikor kiderült, hogy Duncan Jones, a Forráskód és a Hold rendezője készíti majd a filmet, nagyjából elégedetten csettintettünk, hogy a kedves rendező úr majd igazán jó érzékkel formálja igazán szerethetővé a mozit, ami az egyik kedvenc játékunkból készült, melyet már 1994 óta imádunk töretlenül. Nem volt olyan lehetőség az univerzumban, ami elhibázott projektként adta volna ki a Warcraft-filmet, épp ezért állunk most értetlenül a végtermék előtt.

Nem különösen kellett volna sok ahhoz, hogy egy jó moziként hivatkozhassunk erre a nagyköltségvetésű menetre, hiszen a játékoknak sem feltétlenül volt túlságosan kimunkált sztorija, de persze ide több kellett, olyan fantasyre volt szükség, amely mindenkit megszólít, látványos és benne van mindaz, amiért az egyszeri mozinéző jegyet vált. Szerelem, akció, mágia, látvány és David Guetta.

David Guetta szerepét Ben Foster vállalta magára, aki egyébként mágust alakít, de az istenit, Medivh nagyjából minden Guetta-hasonmásversenyen első helyet hozna el, méghozzá úgy, hogy a Warcraft III-ban köszönőviszonyban sem volt mostani fizimiskájával. Mindegy is, ne kanyarodjunk el, de azért itt egy kép a mágus Guettáról.

A sztori végtelenül egyszerű: vannak az orkok, akik új földet keresnek, az emberi világot, nézték ki maguknak, ahová egy bivalyerős varázslattal be is teszik a lábukat, és hódítani kezdnek. Az emberek katonákkal és varázslók segítségével veszik fel a harcot az orkok ellen, akik között azért akadnak gondolkodó egyének is, és ráébrednek, hogy az ellenséget nem feltétlenül az emberek soraiban kell keresni.

Ez eddig tiszta sor. A történet illeszkedik a Warcraft-univerzumhoz, okoz komolyabb meglepetéseket is, csak hát nagyon bátortalanul van az egész felskiccelve, így könnyen lehet olyan érzése az embernek, mintha komplett és egyébként fontos jeleneteket hagytak volna a szkriptből a vágóasztalon, néhány történés inkább megmosolyogtató, mint logikus, az orkok motivációi nagyon vékony lábakon állnak, a párbeszédek sablonosak, de ami a legrosszabb, valahogy olyan jellegtelen az egész.

Mégpedig azért jellegtelen, mert a filmben nincs egy árva kidolgozott karakter sem. A legkomplexebb figura Durotan, a gondolkodni képes ork, rajta kívül viszont nincs még egy olyan egyén, akiről egynél több jelzőt lehetne elmondani, és ez egy fantasyben még akkor is baj, ha történetesen javarészt olyanoknak szól, akik ezeket a karaktereket már ismerik a régebbi játékokból. Duncan Jones, aki többedmagával írta a forgatókönyvet, láthatóan szépen elmerült a Warcraft-univerzumban, hangulatában méltó filmet tett le az asztalra, de a hangulaton kívül sajnos minden más több sebből vérzik.

Ott van például a CGI, ami néha gyönyörűbb mindennél, amit eddig láttunk, néha pedig egészen elnagyolt, mintha két külön csapat dolgozott volna a lényeken. A közeli képeken nagyon részletesek az orkok, a távoliakon viszont nem izzadt meg annyira a csapat, és ez egy olyan film után, mint a teljesen CGI A dzsungel könyve, kicsit kevésnek hat.

Az sem túl szerencsés, hogy valamiért gyakorlatilag minden színész pocsék a Warcraft-filmben. Mintha mindenkinek azt mondták volna, egy dolga van, titokzatosnak vagy éppen nagyon keménynek lenni. Értelemszerűen a harcosok nagyon kemények, a varázslók nagyon titokzatosak, kivéve az ork mágust, Gul’dant, aki régi ismerős lehet a Warcraft-játékokból, de sikerült úgy elcseszni a karakterét, hogy az önmagában megér egy misét. Az emberi lelkeket szívó öreg sámán néha nem is olyan rozoga, hirtelen erős harcos lesz, ettől függetlenül nagyjából az nyomja le, aki akarja, és még akkor sem nyomják le, amikor akarják. Ki érti ezt?!

Érezni lehet, hogy Jones tudta, honnan akar indulni és hogyan akarja lezárni a filmet, de hogy az út közben hogyan történik meg, arra nem voltak megnyugtatóan jó ötletei, csak különféle elemei a játékokból, amelyeket eldurrogtatott. Sokak számára lesz korrekt élvezet a Warcraft-film, mi viszont ennél jóval többet vártunk, konkrétan fizikai fájdalmat éreztünk a nézése közben, pedig isten bizony szeretjük a Warcraft-játékokat, és le akartunk borulni a film lábai előtt. Adj neki egy esélyt, de ha nagyot csalódnál, gondolj arra, hogy mi előre szóltunk.