Már megint ezek a nácik! - Wolfenstein: The New Order-teszt

A Wolfenstein régen volt ennyire jó. B.J. Blazkowicz visszatér az előző, közepes rész után, hogy rendet tegyen. De még hogy?! Nácik. Nácik mindenütt!

A 2009-es Wolfenstein esetében valahogy semmi sem működött, pedig hogy vártuk a zseniális, 2001-es Return to Castle Wolfenstein után, amit csak az nem pörgetett rongyosra, aki kifejezett viszketegséget kapott az FPS-ektől, vagy a náciktól. Az 1992-ben háromdésített játékszéria nem sűrűn kap folytatásokat, úgyhogy az égre szegezett tekintettel könyörögtünk a MachineGamesnek, hogy ezt most, ha lehet, ne csesszék el. Nem tették.

Pedig így is fognak néhányan fanyalogni a The New Order végigjátszása közben, néhol jogosan, néhol nem, de ha úgy mész neki, hogy tudod, most egy ízig-vérig, de főleg vérig old school FPS-t indítasz el, akkor nagy baj nem érhet. És itt az old school egyáltalán nem negatív jelző. A Wolfenstein pont annyi modernizáción ment keresztül, hogy még az anyja is ráismerjen, és még megkapd azt a tipikus hangulatot, amit anno a Return… idején éreztél.

Grafika + sztori

Az nem kérdés, hogy az id Tech 5-motor gyönyörű dolgokra képes-e. A Rage sem volt éppen ronda, és valószínűleg az új Doom sem lesz az, amelynek béta kulcsához az előrendelés során jónéhányan hozzá is jutottak. De ez még mindig nem teljesen nextgen. A játékot PS4-en teszteltük, és hát meg kell hagyni, szép, szép, élesek a textúrák, részletesek a főellenfelek, jók az effektek, a robotok kidolgozottsága is fantasztikus, élethűek az arcok, a szemek tükröződése csodálatos, de azért ennél ez a vas többre képes.

Nem mintha azt ígérte volna a The New Order, hogy megváltja majd a világot grafikailag, szóval nem csalódtunk, és igazából nem is volt miben. Az átvezető filmek animációja eszméletlen, szinte filmszerűvé teszi a játékélményt, egyébként is olyan, mintha végig egy filmet néznél, és ebben nagy szerepet játszik a sztori is, ami elég vékony, de megáll a lábán.

B.J. Blazkowicz szembenéz Deatsheaddel, de ezúttal egy egyórás (!) intró után a ’60-as évekbe helyeződik a történet, ahol a nácik megnyerték a világháborút, és elég profik lettek robotgyártásban. Ezek a rosszcsontok nem átallottak akkora robotokat építeni, amelyekkel jó eséllyel pépesítenék Optimus Prime-ot is, ha netán be akarna szállni a buliba. Blazkowicz most is szembeszáll velük, egy ellenálló csapat legfontosabb elemeként igyekszik végre a másvilágra küldeni Deatsheadet, aki egyre inkább kezdi felvenni a Family Guy perverz tatájának vonásait.

Hangulat + játékélmény

A sztoriból világos lehet, hogy nem kastélyokban és II. világháborús erődítményekben folyik a harc, de mégis a régi hangulat köszön vissza. De nem is feltétlenül a Wolfenstein régi hangulata. Olyan régi elemeket vettek be ugyanis a buliba, amelyeket minden ősi FPS-ben imádtunk, mint például az egyszerre két fegyver használata, vagy a health bar túltöltése, majd folyamatos apadása, a lecsatolható gigapuskák, olyan elemek, amiket bárhová bedobhatsz, megdobog tőlük a gamer-szív.

Apropó health. A MachineGames érdekes verziót talált ki a regenerálódásra: hogy igazán old school maradjon a lövölde, a pályán található health packek gyűjtésével leszünk elfoglalva, de húsz egységenként folyamatosan regenerálódik is az egészségi állapotunk, tehát ha negyvenig lőnek minket, akkor pici pihenővel hatvanra töltünk vissza. Ez a rendszer elég jól működik, és itt-ott komoly rejtőzködésre is késztet, mert bizony nem mindig találunk gyógyító pakkokat a pályákon. És ez jó.

A csak single player kampányt tartalmazó, nagyjából 8-9 óra alatt kipörgethető kampány nem tűnik rövidnek és unalmasnak sem, a multi hiányától csak még ősibb a hangulat, ennél régebbi iskolát nem játszik egyetlen cím sem manapság. Az újrajátszás lehetősége benne van a pakliban, mivel az első óra után választásra kényszerülünk, a játék kimenetele pedig választásunktól függ, de hogy őszinte legyek, különösebben nem hinném, hogy más jellegű végkimenetelt hozna a másik választási lehetőség. A történet ezzel próbál minket behúzni, felelőssé tenni valamiért, amit isten ments, hogy a valódi életben is meg kelljen tennünk, és disznó módon működik is neki.

Annak ellenére, hogy az okkultizmust ezúttal teljesen mellőzték a játékból, nem is igazán hiányzik, van ugyanis néhány annyira beteges főgonoszunk, és olyan történeti elemünk, amelyet nem sokan képesek összehozni. Ott van például a vonaton történő beszélgetés. Az a jelenet például akár egy Tarantino-filmbe is belefért volna, persze a sarokban gubbasztó óriási robotot leszámítva, képzeld oda Christophe Waltz-ot, és megvagyunk.

Felnőtt tartalom + újítások

A MachineGames láthatóan nem arra gyúrt, hogy minden korosztály kedélyes lövöldéje legyen a The New Order, ezért nyakon öntötték az egészet egy nagy adag brutalitással, spriccel a vér mindenfelé, roncsolt arcú nácik beszélnek hozzánk, és ami egyenesen hihetetlen: két szexjelenet is belefért ebbe a pár órába. Felnőtt játszótér ez, de hát ki engedné a gyerekét nácivadászatra indulni?

Hogy a készítők mennyire zseniálisak, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egy ponton sikerült belepasszírozniuk a ’92-es Wolfenstein 3D-t is a játékmenetbe, igazán vicces módon tették ezt meg, és hát amúgy is, PS4-en ekkora kultretrót nem találsz. Mondjuk nem csodálnám, ha a valamikor megjelenő Doom-ban is benne lenne valamelyik ősi epizód, legalább egy pillanatra.

De ennyit a retróról, nézzünk a jövőbe. A játéknak át kellett esnie egy bizonyos fokú megújuláson, ami nem feltétlenül bizonyult jó ötletnek. Mert ilyenkor szokták beemelni a játékelemek közé a lopakodást, és nem árulok el nagy titkot, ez bizony itt is megtörtént. De ahogyan az újabban lenni szokott, csak olyan tessék-lássék lopakodás ez, mert odalopózhatunk ugyan késünkkel egy-egy katona mögé, de a teremben lévő nácik nem fognak látni minket mindaddig, amíg nem kerülünk az orruk elé. Valami láthatósági sáv? Árnyékok használata? Semmi?

Félreértés ne essék, még így is szerethető a játék, de teljesen szükségtelen ez a funkció, mondjuk nem kötelező használnunk, ha gondoljuk, akkor egy megvadult Rambo erejével tehetünk rendet fegyvereinkkel, ekkor azonban persze több genya próbál meg minket eltenni láb alól, akik egészen addig jönnek ellenünk, amíg nem hallgat el a sziréna hangja. Ilyenkor érdemes a meccs után jól szétnézni a terepen, a legutolsó fadobozt is széttörni, lootolni veszettül, mert eléggé leapaszt minket az összecsapás súlya. És egy jó tanács: a legtöbb fekvő, alacsony beosztású katona fejéről lelőhető a sisak, amit ezután felvehetsz pajzsként. Kelleni fog.

Összegzés

A Wolfenstein: The New Order végre jól megérdemelt magasságokig repíti fel a szériát, szép grafikával, bődületesen jó zenékkel és folyamatosan pörgő játékmenettel nem igazán tud hibázni, és bár a lopakodást egy LeBron Jamest meghazudtoló mozdulattal a kukába kellett volna hajítani, valamint nem ártana már igazán nextgen grafikával is előállnia a kedves fejlesztőknek, azért nincs ok a panaszra. És csak annyit mondok: ha találsz egy ágyat a főhadiszálláson, és felajánlja a nightmare-funkciót, a legszélesebb mosollyal fogadd el a lehetőséget.

8/10

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon