Ilyen, amikor egy stadion zokog.
A futball nem élet halál-kérdése. Engem mindig elszomorít ez a hozzáállás. Sokkal több annál.
Bill Shankly fantasztikus mondása főként az olyan napokon válik napnál világosabban igazzá, mint a mai, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy a futball nem csak üzlet, nem ér véget 90 perc után, és nem csupán annyiról szól, hogy huszonkét férfi kerget egy levegővel telt bőrgolyót.
A mai globalizált, egyre iparibbá váló labdarúgásban hihetetlenül ritka, hogy egy játékos a teljes karrierjét egy csapatnál tölti. Francesco Totti ilyen volt, vagyis még ilyenebb, ugyanis már 13 évesen, 1989-ben az AS Roma játékosa lett, és hol volt akkor még az 1993-as debütálás az első csapatban.
Totti 1996-ig együtt játszott Giuseppe Gianninivel, aki az Il Principe, azaz a Herceg nevet kapta a várostól. Ha Giannini herceg volt, akkor Totti az elmúlt két és fél évtizedben Róma császára lett.
„Francesco Totti nem csak egy futballista. Ő egyszerűen maga Róma. Ő Róma.”
Bár csak egyszeres olasz bajnok, és zseniális gólokat szerzett, Tottit nem a trófeák és gólok száma alapján lehet megítélni. Annak a mára elveszett olasz futballzsenialitásnak korszakos alakja, amelynek mostanában nyoma sincs az olasz stadionokban – védelem van, elegáns, pimasz előrejáték nincs.
Egészen döbbenetes, amikor egy stadion sír. Már a meccs első perceiben mutattak síró szurkolókat, pedig Totti csak a második félidőben állt be. Sírt a nap főszereplője, sírtak a csapattársak, a lelátókon felnőtt férfiak, nők, gyerekek könnyeztek.
Ilyen, amikor az örök város elbúcsúztatja egy hősét, és könnyeket hullat érte, meg magért is, mert múlik az idő.