Egy olasz autó egyszerűen kell az ember életébe. Nem feltétlenül hosszan, de az időskori lelki béke érdekében egy darabig mindenképp. Ha pedig elértük a bölcsesség azon szintjét, amikor ezt belátjuk, és legyőztük félelmeinket, figyelmünk önkéntelenül is az Alfa Romeók felé terelődik...

1994-ben, amikor az 1983 óta gyártott Alfa Romeo 33 már végképp vállalhatatlanná vált a piacon, az olaszok bedobták a 145-öst. A Pomigliano d’Arco-i gyárban a Fiat Bravo/Lancia Delta padlólemezére épülő modell ugyan megörökölte elődje boxermotorjait, ám így is radikális váltást jelentett. Formája az akkor már Walter de' Silva vezette Centro Stile munkája, főtervezője a görög Andreas Zapatinas (akit nemsokkal később el is veszítettek, mert pechjükre összebarátkozott Chris Bangle-lel, akit aztán követett is a BMW-hez). A '94 júliusában bemutatott 145-öst decemberben a kissé konzervatívabbra szabott, csapott fenekű 146-os követte.

Bár kettőjük közül utóbbi lett nagyobb eladási siker, mára a 145-ös a vágy tárgya. Fényekkel játszó élei, csíklámpái és sportos eleje ma is jól néznek ki, de ami még fontosabb, a hozzáértők szerint ez az utolsó őszintén fickós Alfa Romeo. A korai példányokat ettől függetlenül érdemes kerülni. Az 1997-ig gyártott boxermotorok ugyan nem rosszak, de az ezután használt duplagyújtásos (Twin Spark) motorokkal, valamint az új ötfokozatú váltóval sokkal jobb autóvá vált a 145. Arról nem is beszélve, hogy a frissítés utáni példányok belterében már a megszokott kerek Alfa-légbeömlőket találjuk, a korábban használt Fiat-szökevény szögletesek helyett. Apró, ám a lelki békét komolyan érintő részlet.

Ám 1996 nemcsak a tizenhat szelepes dupla vezérműtengelyes motorok miatt volt érdekes: akkor vezették be az új csúcsmodellt, a QV-t. A négylevelű lóherével jelzett típus kétliteres motorja 150 lóerővel járult hozzá az alapból sportosra hangolt futóműhöz, valamint a kiemelkedően direkt kormányzáshoz. Így már nem volt kérdés, hogy a 145 a kategória királya. Csodák csodájára Karottának is volt egy, mellyel megjárta a Boszporuszt:

A 146-os csúcsmodelljét Ti-vel, azaz Tourismo Internazionaléval jelölték. A 140 lóerős 1,8-as valamint a kétliteres motorokhoz mindkét autóban még a megszokottnál is rövidebb áttételű kormányzás járt, amitől persze nagyobb lett a fordulókör, de ez senkit sem érdekelt. Az ABS ezzel szemben feláras extra volt, de megérte költeni rá, mivel a fék nehezen adagolható, a kerekek hajlamosak a blokkolásra. 1998-ban 155 illetve 144 lóerőre nőtt a két legnagyobb motor teljesítménye, a szelepfedél pedig műanyagborítást kapott.

Eddig szándékosan nem szóltam egy szót sem a dízelekről, hiszen aki gázolajjal szeretne hajtani egy 145-öst, nyilván nem egy Alfára szorul, hanem sokkal inkább egy tapasztalt pszichiáterre. A teljesség kedvéért azért elárulom, hogy a 145 és a 146 is kapható volt kétliteres, illetve 1,9-es nyolcszelepes, turbós olajkályhákkal is, eleinte kilencven lóerővel és 191 Nm nyomatékkal, majd a common rail befecskendezésnek köszönhetően 105 lóerővel és 255 Nm-rel.

Amire viszont érdemes figyelni, az a már-már klasszikusnak számító QV és Ti modellek sora Magyarországon. Persze már az 1,6-os sem rossz. A brit piacra a 103 lóerős 1,4-es Twin Sparkot nem is vitték, és bár nálunk van belőle rengeteg, az élmény kétszáz köbcentivel feljebb indul. A 120 lovas 1,6 TS megy kétszázat, és ha óvatos az ember, nyolc literrel is beéri. Itthon az 1,8-as a legritkább, de ha ilyet találunk, 140 lóerő a jutalom. Ami a csúcsmodelleket illeti, a helyzet roppant kedvező: 145 QV-ból egész sok van, 146 Ti-ből kevesebb, de a lényeg ugyanaz.

Mivel az olasz autóktól a legtöbben félnek, az Alfák ára nyomott. Igaz ez a ritka csúcsverziókra is. Félmillió forintból simán lehet egy 145 QV-nk; a korabeli japánok vagy németek ennek többszöröséért cserélnek gazdát, a teljesítményük pedig a bokorban sincs az olaszokhoz képest, akikről mellesleg az sem igaz, hogy megbízhatatlanok. Az elektronika idővel minden autóban hajlamos a bolondozásra. Ami a mechanikát illeti, a Twin Spark motorok sokat bírnak addig, míg betartják a szervizintervallumokat, és nincs gányolás. Épp ezért kell vigyáznunk, hogy ne vegyünk rommá tört, széthajtott vagy más módon tönkretett példányt. Az már sosem lesz jó, aztán meg az olaszokra fogjuk a korábbi tulajdonos gyarlóságát.

Nem szabad, hogy a hirtelen feltámadt szerelem felelőtlen vásárlásra buzdítson! Ha autót veszünk, nincs rajongás, csak tárgyilagosság, vizsgálódás, és esetleg némi kimért hümmögés. Ha viszont sikerült jó áron hozzájutnunk egyhez, akkor is jó üzletet kötöttünk, ha az összes szükséges alkatrész cseréje után már egymilliót mutat a számláló. Ha ennyi pénzért van egy 150 lóerős, feltehetően piros, lóherével díszített Alfa Romeónk, mi vagyunk az élet császárai. Aki meg nem érti, majd rádöbben.

Egy igazi hátsókerekesre vágysz inkább? Abból több is akad, meg persze egy skandináv ufó!

Legfrissebb

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon