A God of War harmadik része úgy zárta le Kratos – és az egész görög mitológiai világegyetem – történetét, hogy a sztorit csak egy dallasi fordulattal lehetett volna folytatni. Szerencsére nem az derül ki, hogy a spártai mészáros csak álmodta az Olümposz romba döntését, helyette az Ascension a kor divatjának megfelelően az előzmények elmesélésére vállalkozik.

A történet ehhez mérten nem tud akkorát robbantani, mint az eredeti trilógiát lezáró alkotás. Ott egy epikus vérfürdőbe torkolló bosszúhadjárat utolsó fázisában magukat az isteneket kellett kicsontozni, az abszolút cél pedig sikeresen nyomta tele dühöngő adrenalinnal a játékmenetet. Ezúttal hősünknek csak a fúriákkal gyűlik meg a baja, és bár az egész vérengzés célja most is világos, mint Héliosz hónalja, a narrátor többször is magyarázkodni kényszerül.

Ha nem lenne egyértelmű, akkor szólunk: az Ascension is a felnőtteknek szól. Pucérkodásban, finoman animált mellekben nincs hiány, a levágott végtagokra és kivillanó agyvelőkre kihegyezett ivós játékok pedig tíz perc után fekve hányós partikként érnek véget. Az eddigi részek gore-szintjét érthető okokból nem emeli négyzetre – hogy is lehetne überelni azt a pillanatot, amikor Kratos a második részben az egyik főellenséget a saját zsigereivel fojtotta meg? –, de azért még így is képes okozni néhány véres meglepetést. A sorozat védjegyeként funkcionáló gigantikus főellenfél-harcok és epikus helyszínek most is uralják a játékot. Ugyan a harmadik részben kifektetett titán elképesztő méreteire nem sikerült rálicitálni, de a frenetikus látvánnyal operáló összecsapásokat látva egészen biztosan nem marad senkiben hiányérzet.

Az élményt csak fokozza, hogy a készítők nem keveset finomítottak az eddig is rendkívül kézreálló harcrendszeren. Bár az időre gombnyomkodós kivégzések továbbra is borzolják a kontrollerükkel kevésbé bensőséges viszonyt ápoló gémerek idegeit, egy új, a támadás-kitérés reflexszerű alkalmazására építő metódus még közelebb hozza a különböző mitologikus dögök távozásának pillanatait. Az újabb varázstárgyak és az azokkal kivitelezhető környezetformáló megoldások szintén élvezetes elemekkel gazdagítják a játékot, ami ezúttal is kacagva szállítja a bombasztikus gyepálás és az ötletes feladványok tökéletes összhangját.

A skálázható nehézség biztosította kihívás okán még a mazochisták sem panaszkodhatnak. Könnyű fokozaton különösebb probléma nélkül téphetjük apró cafatokra a vérünkre pályázó randaságokat, de normál szinten már néhány rohadék módon elhelyezett checkpoint és a csapatokban támadó ellenfelek sokszor összeborzolják az egyszeri játékos szemöldökét. A nehezebb ütközetek során még azoknak is kedve támadhat átnyomni a kontrollert a tévé képernyőjén, akik tizenkét évesen egyesültek az univerzummal, és azóta csak fénnyel és keleti bölcsességekkel táplálkoznak.

A kameraman az eddigi részekhez hasonlóan tökéletes munkát végez, a gyepálást mindig a leglátványosabb nézőpontból követhetjük figyelemmel. Ráadásul a fejlesztők egy lassan lecserélődő, matuzsálemkorba lépő vasból olyan grafikai megoldásokat és szemkápráztató látványt passzíroztak ki, ami még az erősebb gépekhez szokott játékosok állkapcsát is ki tudja ütni a helyéből.

Az Ascension tehát úgy képes felnőni a legendás előzményekhez, hogy a bevezetett finomításoknak köszönhetően az eddigi legösszeszedettebb, legkifinomultabb játékmenettel gazdagítja a sorozatot. A verdikt épp ezért nem lehet kétséges.