A kanadai Waterloo Egyetem és a Fokvárosi Egyetem kutatói öt pontban összefoglalják, hogy az éghajlatváltozás korszakában a globális gazdasági modell újragondolásának lehetőségeként nagyobb szükségünk van a társadalmi összefogásra, mint korábban bármikor.

A biológiai sokféleség megőrzésére vonatkozó Aichi-terv egészen 2010-ig visszanyúlik; a projekt konkrét célkitűzéseket fogalmazott meg a nemzetek számára a különböző fajok és az élőhelyek védelmére. Az ENSZ Biológiai Sokféleség Egyezmény (CBD) százkilencvennégy aláírójának eredetileg 2020 decemberéig kellene teljesítenie a húsz pontból álló célkitűzést - kezdve a veszélyeztetett fajok kihalásának megakadályozásától a védett területek kiterjesztéséig. Mostanáig viszont csak keveset sikerült megfelelően teljesíteni az előírásokból. Ám ahogy a határidő a végéhez közeledik, a világ egyre inkább innovatív természetvédelmi stratégiákat követel, méghozzá az ökológiai és politikai valóságot tükröző stratégiákat. Idén januárban a CBD kiadta 2020 utáni globális biodiverzitási keretrendszerének tervezetét, ami elméletben átfogó utat biztosít számunkra a környezet megóváshoz. De mi van, ha nem a megfelelő úton járunk?

Bár a védett földterületek aránya kilenc százalékról tizenötre nőtt 2010 és 2020 között, a biológiai sokféleség csökkenése továbbra is magas tendenciát mutat. Ennek egyik oka az lehet, hogy túl nagy figyelmet szentelünk az embermentes övezetek kialakítására, míg az őslakos közösségeknek és a társadalmi együttműködésnek nem tulajdonítunk különösebb jelentőséget, holott nélkülük nem érhetünk el hosszútávú sikereket.

Közösség-központú megóvás

A természetvédelmi területek, amelyek korlátozzák a helyi közösségek hozzáférését a természethez, csak egy a megannyi lehetséges stratégia közül a biodiverzitás védelmére.

A legutóbbi példa erre a nemrégiben létrehozott Edéhzhíe őslakosok lakta 14 218 négyzetkilométeres védett terület Kanada északnyugati részén. A vidék felügyeletét Kanada és a Dehcho First Nations (tíz őslakos kanadai népcsoportot tömörítő) szervezet látja el, elsődleges céljuk pedig az erdei karibu élőhelyének megóvása. A környezetet (ideértve az erdőket, vizeket és a vadon élő állatokat) ismerő és attól függő emberekre összpontosító védelem megmutathatja a helyi és őslakos közösségek vezető szerepét a biológiai sokféleség védelmében, és hozzájárulhat a globális célok eléréséhez. A helyi közösségeknek a saját erőforrásaikról – például a halakról és az erdőkről – történő döntéshozatali jogát egyértelmű törvényekkel és rendeletekkel kell elismerni és támogatni, amelyek mostanáig nem álltak az Aichi-projekt középpontjában. A kanadai Waterloo Egyetem és a Fokvárosi Egyetem legfrissebb tanulmányában kutatók öt módszert határoztak meg, amelyekkel a kormányok és a természetvédelmi szervezetek támogathatják a közösség-központú védelmet a 2020 utáni globális biodiverzitási keretrendszerben. Felállított cselekvési elveik a közösségvédelemmel foglalkozó kiterjedt kutatási hálózatban való részvételük során tanultakból, valamint a kanadai, dél-afrikai és számos más országban megőrzött védelmi kezdeményezésekből származó tapasztalataikból származnak.

1. A vadvilág védelme és az együttműködés jegyében építsünk bizalmon alapuló kapcsolatokat

Valahányszor a kormányok, helyi közösségek, környezetvédelmi szervezetek vagy más partnerek együtt dolgoznak, jó esetben kialakul egyfajta bizalmi kapcsolat, mindez pedig pozitívan hat a végkifejletre.

A közösség tagjainak nagyobb részvétele és képviselete a döntési folyamatokban, a nagyobb megfelelési vágy és az erős helyi vezetés mind összekapcsolódnak a jobb ökológiai és biodiverzitási eredményekkel. A bizalmon alapuló hálózatoknak azonban külső támogatására van szükségük, és azoknak tükrözniük kell a közösségi szintű prioritásokat, amint ez a délkelet-ázsiai Korall-háromszög tengeri védelmére irányuló erőfeszítések során sok esetben megtörtént.

2. A méltányosság és a nemek közötti egyenlőség előmozdítása

Különböző nemzetközi emberi jogi megállapodások ugyan bizonyos mértékben védik az egyenlőséget és megpróbálják előmozdítani a különféle csoportok, például a nők vagy a kiszolgáltatott közösségek közötti egyenlőséget a természeti erőforrásokhoz való hozzáférés szempontjából, strukturális akadályok, ideértve a piacokhoz való hozzáférés hiányát vagy a kulturális megbélyegzést azonban továbbra is fennállnak, és aláássák a közösség tagjai - különösen a nők - erőfeszítéseit annak érdekében, hogy megvédjék a biológiai sokféleséget, amelytől egyébként függnek. A nők számára ezért lehetőséget kell biztosítani (és teljes mértékben támogatni kell) saját megoldásaik kidolgozására és alkalmazására az őket érintő dilemmákra. Ehhez jobban meg kell érteni a természeti értékek megőrzésével kapcsolatos aggodalmaikat és fel kell ismerni azt az értéket, amelyet a megőrzési döntéshozatalhoz hozzáadnak.

3. A béke és a megfelelő jogorvoslat megteremtése

A természetvédelem múltbeli társadalmi igazságtalanságait, például a földátvételeket és a szigorú természetvédelmi területek kijelölését többnyire erőszakos kitelepítés és kirekesztés kíséri.

A korábbi igazságtalanságok elsimításának és jogorvoslatának előmozdítását célzó stratégiákat minden szinten - nemzetközi, regionális és helyi szinten - egyaránt határozottan be kell emelni a védelmi programba. Ez azt jelenti, hogy a helyi és őslakos föld- és erőforrásjogok elismerése prioritásként kezelendő.

4. „Jogokon alapuló” megközelítés bevezetése

A társadalmi igazságosság döntő jelentőségű a megőrzési erőfeszítések sikerének szempontjából a 2020 utáni globális biodiverzitási céloknál, ennek ellenére még most sem kap kellő figyelmet.  A megóvás jogalapú megközelítéseit, mint például az információhoz, a biztonsághoz való jogot és a diszkriminációmentességet szélesebb körben népszerűsítik, mint a méltányosság és a megbékélés elősegítését a megőrzési kezdeményezésekben. Pedig a jogokon alapuló megközelítés sokkal nagyobb átláthatóságot jelent abból a szempontból, hogy ki fér hozzá a kritikus erőforrásokhoz és élőhelyekhez, illetve ki vehet részt a döntéshozatalban. A jogokon alapuló megközelítésekre való áttérés különösen fontos a helyi és az őslakos közösségek számára, mivel lehetővé teszi az eredményesebb vezetést és javítja a megőrzési eredményeket. Ugyan vannak pozitív példák az előrehaladásra, de ez az átmenet megköveteli a hatalommegosztás iránti elkötelezettséget, valamint a kormány és a magánszereplők fokozott együttműködését, ami továbbra is ritkaságszámba megy.

5. Tiszteletben tartani és újjáéleszteni a helyi döntéshozatal szabályait

Ma már széles körben elismerik a régóta fennálló helyi szabályok fontosságát, amelyek meghatározzák, hogy a természeti erőforrásokat mikor, hol és mekkora mennyiségben használhatják. A gyakorlatban azonban még jobban tiszteletben kellene tartani a helyi szabályokat vagy az erőforrás-felhasználás megszokott rendszereit. Számos ilyen régóta fennálló szabály ugyancsak megújításra, és a partnerek támogatására szorul. Az őslakos nyelvek újjáélesztésére tett erőfeszítés csak egy a lehetséges lépések közül. Akárcsak a helyi szabályalkotási rendszerek újjáépítésére irányuló kezdeményezések, mint például a sasi laut gyakorlata, amely a közösségi alapú tengerparti erőforrás-gazdálkodás egyik formája Indonézia egyes részein. A bevett szabályokra való összpontosítás azt is jelenti, hogy a jogokon alapuló védelmi megközelítésekhez történő igazodás, valamint a békére törekvés kiemelt szerepet kap a későbbi időszakban. A 2020 utáni globális biodiverzitási keretrendszer számottevő ökológiai és társadalmi eredményeket hozhat, de ehhez össze kell egyeztetnünk a megőrzési intézkedésekkel kapcsolatos korábbi igazságtalanságokat. A helyi közösségek ugyanis az egészséges világ fenntartására irányuló globális erőfeszítések középpontjában állnak, ahol a természet és az emberi jólét összekapcsolódik.

Ez is érdekelhet:

(Forrás: Rakéta)

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.