Két srác úgy döntött, hogy átformálják a hazai karóra-viselési szokásokat. Kultúrmisszió és üzleti vállalkozás középpontban a legférfiasabb ékszerrel.
Hány az óra, Vekker urak?
Hegedüs Norbert (az enyhe Ryan Gosling-beütéssel) és Csörgő Zsolt tíz éve foglalkoznak órákkal, a barátság és az órák iránti szenvedély középiskolában kezdődött, azóta is folyamatosan tart, sőt, exponenciálisan erősödik. Norbi egész szerény a maga féltucatjával, mert folyamatosan cserélgeti őket, de Zsolt az órafüggőség csúcsán hatvan mechanikus darabbal rendelkezett, és ez a szám azóta sem megy húsz alá. Húsz–harminc meg leragadt volt barátnőknél és családi körben, mondja.
Korábban tudtak egymással beszélgetni sok színes és izgalmas témáról, de ma már a heti kommunikációjuk 97 százaléka az órákról és az órákkal kapcsolatos vállalkozásaikról szól. Méterben ugyan nem sikerült megadniuk, de állításuk szerint nagyon-nagyon messziről felismerik, hogy ki milyen karórát visel a csuklóján, amit el is hiszek valakinek, akinek jobb és bal csuklóján is van egy–egy karóra. Ha mindenféle időmérő szerkezetekről szeretnénk beszélgetni egy búzasör mellett, jobb helyre aligha fordulhatnánk.
– Régen egy óra nagyjából annyiba került, mint ma egy autó, de minimum több havi fizetésbe – mondja Zsolt. – Fontos, funkcionális eszköz volt, nem lehetett megnézni az időt telefonon, vagy ilyesmi. Órát kapni a férfivá érés fontos pillanata volt, szinte családi esemény, a drágább órák már akkor is pedig státuszszimbólumként is működtek. Ma csak az hord órát, aki szereti, mert aki nem szereti, az megnézi az időt telefonján. A piac így tisztább lett, és el tud menni igényesebb irányba.
Befejezetlen múlt és jövő
Ezek a srácok tényleg az idő urai, egyszerre foglalkoznak a legújabb, itthon még nem ismert brandek behozatalával, és a karórák oldtimereivel, negyven–ötven éves Doxákkal, Roamerekkel, Enicarokkal, Nivrelekkel, amiket akár dédapáink is hordhattak. Előkerül egy tömör ezüst Longines, amely nem kevesebb mint száz éve jött ki a gyárból – hátoldalán egy 1928-as gravírozás olvasható.
Norbi kezén ugyanakkor egy Komono figyel, ami egy alig ötéves belga cég. Tavaly szúrták ki, és úgy érezték, le kell csapniuk rá, amit jól tettek, mert egy olyan népszerű márkáról beszélünk, ami rövid pályafutása alatt is rendszeres vendége lett olyan trendszetter magazinoknak, mint a GQ, a Time Out vagy az Esquire, és persze mi is kiszúrtuk őket korábban.
– Az a célunk, hogy több márkával foglalkozzunk, amelyek felfrissítik a hazai órakínálatot, de a Komono az első, amit megfelelőnek találtunk – mondja Norbi. – Árban és minőségben is jó választás, kábé 26 ezer forint egy darab, és ennek itthon nincs alternatívája. Ebben az árkategóriában 46, 41 és 35 mm-es méretben vannak óráik, így szinte mindenkit ki tudunk szolgálni vele. Vannak női Komono karórák is, tehát mindkét nemhez el tudunk jutni vele.
A hobbióragyűjtők nyolcvan százaléka férfi, ami jól demonstrálja, hogy egy karóra az bizony maszkulin
kiegészítő. Zsolt szerint, ha valaki egyszer belekezd, akkor három óra fölött már nincs megállás, kialakulás a függőség, beindul a gyűjtőszenvedély. A három szerintük egyfajta lélektani határ, mert ez az a mennyiség, ami órából kellhet egy férfinak. Kell egy elegáns öltönyóra, egy strapabíró modell a munkahelyi hétköznapokra, és egy a szabadidős tevékenységekhez.
– Az a célunk, hogy formáljuk a hazai ízlést, választási lehetőséget adjunk azoknak, akik egy érdekes, nem tömegórát szeretnének venni – fejti ki Norbi. – Rengeteg olyan remek márka van, amit itthon nem ismernek. Mi még négy–öt céggel vagyunk kapcsolatban, akiket érdemesnek tartunk bevezetésre. Egy olyan portál felépítésén dolgozunk, amilyen nincs magyar nyelven, és az elérhető árú dizájnórák gyűjtőhelyéül tud szolgálni. Vannak nagy honlapok, ahonnan több ezer órát meg lehet rendelni, de mi nem divatmárkákkal, hanem dizájnórákkal szeretnénk foglalkozni.
A legújabb, második márkánk a Daniel Wellington, ennek szintén mi vagyunk Magyarországon az egyetlen forgalmazói. Azért ezt választottuk, mert azt látjuk, hogy az elegáns órákra komoly igény van. A Komono a fiatal, fiatalos rétegeket célozza meg – 15–50 éves korig vásároltak már nálunk –, akik szeretnének egy különleges, de a hétköznapokban is hordható órát, a Daniel Wellington konzervatívabb szellemiségű, elegáns, kortalan brand, és azoknak szól, akik elérhető árú, de megkérdőjelezhetetlen komolyságú órát szeretnének – kompromisszummentes skandináv dizájn.
A megtalált idő nyomában
Zsolt és Norbi igazi self made reneszánszemberek, ugyanis ketten intéznek az egész mini vállalkozást. Aktívan részt vettek portáljuk felépítésében, és nem ijednek meg egy programkódtól, tartják a kapcsolatot a vevőkkel, a szervizekkel, intézik két honlapjuk frissítését, a Facebook-kommunikációt, plusz a honlapokon látható, szépen bevilágított, tűéles fotókat is ők csinálják. A befektetett energia megtérül, antik órákkal foglalkozó oldaluknak, a 10:10-nek ezer, azaz nem túl nagy, de aktív és lelkes rajongótábora van. Ha feltesznek egy szép darabot, nem sokáig marad fenn, így történt ez egy harmincéves Omegával is, amire az interjú napján tíz perc alatt lecsapott egy gyűjtő. Zsolték piacokon és kereskedőktől szerzik be az órákat, majd az évek során megismert szakemberekkel és műhelyekkel felújíttatják őket.
– Egy acéltokos óra újrapolírozásához többmilliós gépek kellenek – mondja Norbi. – Egy számlap felújítását olasz és német műhelyekben végzik. Krómozást három–négy helyen csinálnak itthon. Ez egy kihaló szakma egyébként. Ha valaki kitalálja, hogy órás lesz, biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb nagyon gazdag lesz.
– Svájcból írt nekünk egy érdeklődő, hogy Svájcban nem tudja hova vinni a mechanikus óráit, mit csináljon? – folytatja Zsolt. – Akinek van egy papírja arról, hogy miket tud csinálni, az beül a nagy cégek szervizébe és ott dolgozik. Általában annyit kell csinálnia, hogy beteszi a hibás alkatrész helyett a gyári újat. Csere. De egy antik óránál másképp van, meg kell találni a probléma helyét, lehet, hogy ki kell cserélni egy csapágykövet, és ezt nem fogja megcsinálni a Breitlingnél senki. Az órások nagy része sem ért hozzá, csak elemet cserélnek. Órát javítani nem biznisz. Nekem évekbe telt megtalálnom egy megbízható szerelőt, aki megcsinálta az órámat.
Fejlődő szegmens
A páros természetesen a hazai kínálat mellett a nemzetközi piacon is rajta tartja a szemét, ami egyrészt azért kell, hogy le tudjanak csapni, ha bevezetésre érdemes márkát találnak, másrészt pedig figyelik a trendeket. A prémiumkategóriás karórák piaca olyan szegmens, ami sajátos törvényszerűségek alapján működik, így aztán érdekes jelenségeket tud produkálni.
– Márkaszempontból azt lehet látni, hogy egyre több kis márka meg tud élni külföldön – mondja Zsolt. – A mechanikus prémiumkategóriában kezd visszatérni a saját szerkezet gyártásának korszaka. A nyolcvanas évektől előfordul, hogy ugyanaz a szerkezet van egy kétmilliós csúcsmodellben, mint egy alig ismert, rebrandelt márkában. Ez azt jelentette, hogy húszszoros szorzóval ugyanazt kapta meg az ember. Ez máig előfordul, például lehet venni egy 100 ezer forintos automata svájci órát, és ugyanaz van benne, mint az egymilliós Omegában, Breitlingben, Tag Heuerben, vagy hasonló márkákban. Na, ennek kezd vége lenni.
Ma már anyagilag és technikailag is meg van annak a lehetősége, hogy érdemes legyen saját szerkezeteket fejleszteni. Érdekes egyébként, hogy a prémium óragyártás az a terület, amibe a kínaiak nem tudtak beletenyerelni, mert olyan szintű szaktudás szükséges hozzá, amivel nem rendelkeznek. Egyébként meg gyárthatnának is jó szerkezetet, senkit sem fog érdekelni.
A tervek szerint év végére négy–öt olyan márkát hoznak be, amelyekhez korábban itthon nem lehetett hozzájutni. Tervben van még, hogy ne csak online lehessen megvásárolni a termékeiket, hanem fel is lehessen próbálni őket egy mintaboltban. Akárhogy is lesz, az órás ízlésformálás tovább zajlik antik és új dizájnórák terén egyaránt.
(Fotó: Tóth István)
