A motorsport szerelmesének vallod magad? Akkor egyszer életedben el kell jutnod a goodwoodi Festival of Speedre, ami nem kevesebb, mint egy szívbe markoló óda mindenhez, ami mozog és amit gép hajt. Mi ott voltunk. A beszámolónk után el fogsz morzsolni egy könnycseppet.
Baszki, tényleg megyünk!
Ez a megállapítás a görög kolléga ajkait hagyja el a kisbusz hátsó ülésén, amikor elhaladunk egy Goodwood Event feliratú sárga tábla mellett. Gakis, aki megszállott autóbuzi, talán eddig a pillanatig el sem merte hinni, hogy nem egy durva átverőshow szerencsétlen résztvevője, hanem ez valóban megtörténik.
Mert baszki, tényleg a sebességfesztivál felé csoszogunk kellemes 25 km/órás tempóban. Még csak reggel nyolc óra van, de már egy emberes öt kilométeres kocsisor kígyózik a rendezvény felé vezető úton. A szervezők szerencsére ezt is megoldották komolyabb fennakadás nélkül, így húsz perccel később már a birtok körüli mezőkre bámulunk kifelé az ablakon. Az uradalom melletti dombokról mostanra már több száz parkoló autó ablaka veri a szemünkbe a reggeli napfényt, a bejárathoz közeledve pedig az itt leállított járművek értékével egyenes arányban megy fölfelé a pulzusszámunk.
Megérkezünk, kipattanok a buszból és azonnal szembe találom magam egy mérgesen vicsorgó szürke Aston Martin Vanquish-sel, ami a kapu mellett éppen akkor köpi ki magából utasát. Idegesen babrálok a fényképezővel, de az egyik útitársam kedvesen rámszól; ne bohóckodjak már a parkolóban, odabent már javában a tiszteletköröket róják a huszadik század leghíresebb versenyautói.
Apu, kezdődik!
Nehéz szavakkal leírni azt a légkört, amibe belepottyan az egyszeri látogató, amint beteszi a lábát a birtok területére. Olyan dózisban kapod az arcodba a motorizmus történelmét, hogy először fel sem fogod, mi történik veled.
A nyakamba tűzik a Gurney Pavilionba szóló all-inclusive belépőt (Anyukámat hagyjátok békén, légyszi!), amikor hirtelen… fekete Ferrari California történik. Olyan természetességgel áll ott egy fa alatt, mintha csak odatámasztotta volna valaki a biciklijét. Elvégre is minek csapnának nagy felhajtást egy ilyen snassz verdának? Előkapom a kamerát, de alig kezdek el kattintgatni, észreveszem a kis gyalogút másik oldalára kirakott The Cartier Style et Luxe feliratú táblát. Ami pedig itt van… haver, az már tényleg arcpirító!
A közvetlenül a tábla mellett árválkodó éjfekete 1952-es Ferrari 212 Export Vignale Cabriolet láttán az egyszeri látogatónak azonnal elgyengülnek a záróizmai, pedig az igazi különlegességek még csak ezután jönnek. Aki például a Csodálatos autók című kurzuson kiment pisilni, annak feltehetőleg semmit nem mond az itt pompázó 1938-as AC 19/90 vagy 1976-os Squire Lightweight, de a szükséges tárgyi tudás hiányában csupán ránézésre is meg lehet állapítani, hogy ezek bizony elképesztően szép vasak.
Szigorú tekintetű szekust sehol nem látsz és akkor sem érzel a tarkódon komor pillantásokat, amikor a szokásosnál egy kicsit közelebb hajolsz az egyik kiállítási tárgyhoz. Az nem lenne méltó Goodwoodhoz. Itt kifejezetten vigyáznak arra, hogy az emberek ne érezzék magukat megfegyelmezve. Mivel a magas jegyár jól megszűri a látogatókat, él a bizalmi elv. Feltételezik, hogy ide mindenkit a közös szenvedély, az autók szeretete és tisztelete hozott, így nincs szükség demonstratív rendezői jelenlétre. Persze kétségem sincs felőle, ha elkezdeném összetapizni a járműveket, azonnal megszólítana egy látogatónak álcázott udvarias biztonsági őr, de miért is tennék ilyet? Az sem lenne méltó Goodwoodhoz.
Flippergolyóként pattogok az autócsodák között, majd kisvártatva odaérek a kis kert másik sarkában árválkodó fekete Ferrari F40-hez. Tizenéves hülyegyerekként ennek a kocsinak a posztere ott figyelt a szobám falán, most pedig itt bámulom a saját elképedt arcomat a tökéletes fekete fényezésben. Mellette egy metálkék 1995-ös Lamborghini Diablo VT, amit meglátva lelki szemeim előtt azonnal megjelennek a Miami Vice übercool arcai, amint zokni nélküli félcipőben és fehér zakóban feszítenek a volán mögött.
Legyen zaj!
A Goodwood House előtti mező olyan, mint egy festmény a boldog békeidőkről. Az itt felhúzott installáció tetejére helyezett Mazda 787B és Vision GT negyven méter magasan tornyosulnak a zöldellő tér fölé. Azonnal megértem, miért hívják az eseményt sokan Goodwood pikniknek. A pálya melletti részt az élelmesebb látogatók már korán reggel telepakolták összecsukható székekkel, hogy az egész napot a néhány méterre tőlük elhúzó járművek közelében tölthessék.
A kanyarban hirtelen nagy dérrel-dúrral megjelenik a reggeli órák vitathatatlan sztárja, egy piros Fiat S76. Ahhoz elég szakértő szemmel figyelem az eseményeket, hogy észrevegyem a jármű oldalát nyaldosó vöröslő lángnyelveket. A gépszörny akkora füstoszlopot húz maga után, mintha egy egész seregnyi kísértet kapaszkodna a valagába. Ez a kép bárhol máshol olyan lenne, mint egy jelenés, de itt még meglepődni sincs időd, mert egy perc sem telik el és újabb ritkaság szakítja fel az aszfaltot.
Hirtelen hangos robbanás hangja csap le a mezőre. Riadtan keresem, hol kezdték el ágyúzni a jónépet, amikor megpillantom a fölöttünk hasító Typhoon vadászgépet. A hangrobbanás moraja végigsöpör a sátrak között, én pedig egy pillanatra megfeledkezem arról, hová is tartottam az imént. Hamarosan a Michelin standján lesz randim a történelem második megasport autójával, de egy ideig szájtátva bámulom a felhők között tomboló gép mutatványait.
Kétségtelen, hogy a világ első számú abroncsgyártója által felállított pavilonnak idén a Koenigsegg Regera az ékköve. Ebből az 1,8 millió eurós, 1500 lóerős szörnyetegből összesen nyolcvan darab készült és egy bugyikék fényezésű példány éppen itt illegeti magát egy karnyújtásnyira tőlem. Nem túlzás azt állítani, hogy ez a jármű egy igazi iparművészeti remekmű, melynek sikerült egy közel tökéletes formaterv alá rejtenie az elegancia és az izomszag küzdelmét. Lopva megsimogatom a kipufogóját – ennyi szexualitás jár nekem -, aztán a Michelin Supercar Paddock sátrai felé veszem az irányt, ahol újra átélem a belépés utáni sokkot.
A sort a Regera elődjével, a One:1-nal kezdem, ami onnan kapta a nevét, hogy az önsúly minden kilójára jut egy-egy lóerő, de a külseje alapján még akkor is tudnám, hogy egy Hulk lapul a motorháztető alatt, ha az előbbi infóval nem lennék tisztában. Az itt leállított kocsikról a messziről jött ember is meg tudja mondani, hogy egyenként eurómilliókat képviselnek. Az államat magam mögött húzva járom körbe a katonás sorba rendezett gépeket, a LaFerrari mellé érve pedig legszívesebben kérnék egy kis zsámolyt, hogy kipihenhessem magam. Ezt a példányt csak azért rakta össze az olasz cég, hogy legyen egy olyan darab is a repertoárban, ahonnan már tényleg nincs feljebb. Ez már nem is tárgy, inkább egy kinyilatkoztatás.
A paddockban minden órában egy új járművel gurulnak fel a pódiumra, ahol a jófej sofőr mindig ad egy kis gázfröccsöt a szájtáti közönség legnagyobb örömére. Olyan morajok és visítások szimfóniája ez, melynek minden taktusa libabőrt húz az alkarokra.
Egy lélegzetvételnyi szünetre van szükségem, ezért a Gurney Pavilionban betermelem az ebédet, ami a konyhában robotoló sztárséfeknek köszönhetően a megatányér közepére milliméteres pontossággal odapakolt kis ingyombingyom ételekből áll, de legalább négy fogást hoznak ki a pincérek, így teli gyomorral folytathatom a fesztiválozást. Az étkezés közben a kivetítőn látom, amint Valentino Rossi a Goodwood House erkélyéről integet az összesereglett tömegnek és ezzel meg is tanulom Goodwood első leckéjét:
Nem lehetsz ott mindenhol
Rápillantok a térképre és tízkilós kalapácsként csap le rám a felismerés; hiába mutat a csuklómon lévő lépésszámláló nyolc kilométer megtett távot, az egész fesztivál területének alig az ötödét sikerült bejárnom. Azonnal irány a birtok középső része, ahol a gyártók pavilonjaiban megint megrohamoz a bőség zavara. Tizenkilenc nagyobb és megszámlálhatatlan kisebb cég emeletes pavilonokban mutogatja itt a legújabb csúcskategóriás modelljeit, amiket nem csak megbámulhatsz, de kérésre be is ülhetsz, felnyithatod a csomagtartó ajtaját vagy akár bekukkanthatsz a motortérbe is. Itt minden érted, az autóőrültért van. Érezd fenségesen magad!
Burnout
Amikor elkezdődik a híres Shoot-Out, mely tulajdonképpen egy időmérő ötven különböző versenyautóval a főszerepben, már kezdek egy zombihoz hasonlítani. Egyszerűen nem voltam felkészülve ennyi ingerre. A főépület előtt parádézó versenyautókat, melyek néhány napja még a Le Mans-i 24 órás versenyen koptatták a gumikat, már egykedvűen figyelem, pedig a bömbölő lóerők szinte szétfújják a zúzottkővel borított keskeny utat. Ekkor találom szembe magam a megmentőmmel az új Mad Max mozi járgányainak képében. Mivel még mindig inkább vagyok filmőrült, mint autómániás, ezért ennek a kis vendégszereplésnek úgy örülök, mint bolond macska a farkának. Fél órás lázas kattintgatás után aztán rá kell jönnöm, hogy valószínűleg soha a büdös életben nem tudok úgy közös képet csinálni erről a verdáról, hogy ne lógjon be a képbe egy másik lelkes bámészkodó, meg amúgyis kezdődik a szupersport autók felvonulása, ezért visszamegyek a versenypálya mellé.
A Michelin pavilonból éppen ekkor gurulnak ki az eddig ott durcáskodó nagyvérű szörnyetegek, a hangjuk pedig a pálya felvezető szakaszán összeadódik, majd négyzetre emelik egymást. Az égzengés most megint az újdonság erejével hat. A délelőtt még szerelmes tekintettel bámult LaFerrari úgy bömböl, hogy csukott szemmel simán megtippelném Forma-1-es autónak, de az Aston Martinok, Koenigseggek, Porschék, McLarenek és Lamborghinik tengerében szinte már képtelenség megmondani, melyik duruzsol a legszexibb hangszínen a fülembe.
… és akkor ránk szakadt az ég
Ahogy letaglózva figyelem a felvonulást, hirtelen a Red Arrows repülőszázad gépei húznak el a fejem felett kék-fehér-piros színű füstcsíkokat húzva maguk után, ezzel elhozva a nap katarzisát. A több ezer látogató ajkait egyszerre hagyja el az össznépi „Wow!”. Képtelen vagyok kivonni magam a pillanat hatása alól. Ezen a ponton az egész már inkább hasonlít egy gigantikus koncertre, mint autós fesztiválra. A látvány, a hangok, a zajok és a szagok zeneművé állnak össze, mi már nem látogatók, inkább az univerzum legnagyobb rocksztárjainak fanatikus rajongói vagyunk, imádatunk tárgyai pedig éppen most zendítenek rá a fellépést záró számukra.
A kisbuszba beülve úgy érzem magam, mint akit leszedáltak. A lépésszámláló szerint a nap folyamán 18 kilométert gyalogoltam, de olyan számot nem tud mutatni a kis kütyü, ami képes lenne érzékeltetni a hazafelé zötykölődő csapat pillanatnyi lelkiállapotát. Itt, a Goodwood birtok területén minden egyes fűszál azért nőtt ki a földből, hogy évente négy napig a motorsport isteneit dicsőítse. Ami ezen a helyen ilyenkor fesztivál címszóval történik, az már-már szürreális. A birtok kapuja portál egy másik dimenzióba, ahol
minden a motorról, a lóerőkről, az olajról, az aszfaltról, a zajról, a kipufogógázról, a száguldásról, a gumiégetésről, a repülésről, a versenyzésről, a kerekekről, a pilótákról, a vasról, a benzinről, a kerozinról, az elektromosságról, a gázpedálról, a légcsavarról, az ideális ívről, a megszállottságról és a szerelemről szól.