Alejandro Gonzalez Iñárritu nem éppen könnyed filmjeiről híres (Babel, 21 Gramm), most azonban lazábbra veszi a figurát, és olyan vígjátékba oltott drámát rittyent, hogy már most mérget vehetünk az év legjobb filmjei-listákon elfoglalt dobogós helyezésre. A Birdman ugyanis zseniális. Főhőse egy erősen Batman-szerű karaktert sikerre vitt színész, akit az erősen Batman-közeli Michael Keaton alakít. De nem akárhogy. Ez Keaton életének főműve, az az alakítás, amire évtizedek óta vársz, és bizony jó helyen is van az a Golden Globe, mint ahogy az Oscar is jó helyen lesz, mert az ilyen teljesítményért bizony minden díjat érdemes odaítélni a színésznek.

Keaton egy Riggan nevezetű színészt játszik, aki a nagy visszatérésre készül egy színházi darabban, de némileg megkeseríti életét az a méretes ürülékdomb, amit felhalmozott maga körül az évtizedek során, és hát az sem mellékes, hogy egykori karaktere, bizonyos Birdman még mindig megjelenik neki, beszél hozzá, sőt, szupererővel ruházza fel őt. Vagy az is lehet, hogy csak a skizofrénia nevezetű játék egyik jeles képviselője a férfi. Bármi megtörténhet. Sokat az sem segít, hogy darabjába megérkezik beugróként egy fiatal tehetség, Mike (Edward Norton), aki bár zseniális, nem túlságosan százas, ráadásul még a nőket is imádja, az sem baj, ha színésznők. Azok pedig vannak bőven.

Iñárritu rettentően hosszú, de magával ragadó snittekben gondolkodik, hozta is magával a fantasztikus Emmanuel Lubezkit operatőrnek, aki szokás szerint tökéletes munkát végez, kettejük kollaborációjából egy semmihez sem hasonlítható hangulatú és látványvilágú dráma jön össze, ami kellően bennfentes, de nem túl tolakodóan szakmai, bemutatja a színházi világot, méghozzá úgy, hogy az bárki számára élvezhető legyen. Itt még Zach Galifianakis is élete alakítását nyújtja, kiderül, hogy nem csak a parasztdekoltázs-mutogatós, fingós vígjátékok hülyegyerekeként lehet számítani rá, Edward Norton pedig Az utolsó éjjel óta nem volt ennyire jó. Ebben a furcsa, beteg színházban az utolsó porszem is az életéért játszik. De hát a színház már csak ilyen, ha jó.

Olyan film a Birdman, ami már az első pillanatában beszippant, teljesen egyedi filmélményt nyújt, és semmihez sem tudod hasonlítani. Rettentően eltalált dinamikájú, tempós, kellemesen beteg mozi, ahol a drámából és a vígjátéki elemekből is pont annyit kapsz, amennyi kell egy tökéletes filmhez. A Birdman egy tökéletes film. Vagy legalábbis az lenne, ha Iñárritu az első lehetséges befejezésnél hagyta volna abba a történetet, és nem csapott volna hozzá egy teljesen szükségtelen másodikat, ami ráadásul semmiben sem különbözik az elsőtől… de mindegy is. A Birdman nagyon magasra repül, annyira magasra, hogy nem csak az év egyik legjobb filmjévé válik, hanem az utóbbi évtized egyik legjobbjává is. Felejthetetlen, kötelező film. Hadd ne mondjam, hogy Michael Keaton-rajongóknak pedig mennyire az.