A hollandok Oscarra nevezett filmje olyan, mintha a korai David Lynch egy Kafka-történetet vitt volna vászonra. És baj ez? Ó, dehogy!
Ha bárkinek is erős fétise lenne az olyan filmek iránt, amelyeket nagyon nehéz kibogozni, vagy talán nem is lehet, ráadásul lassan csordogálnak, mint Uhrin Benedek kis patakja, akkor nem kérdés, mire kell jegyet váltania a héten. A Borgman egy közel kibogozhatatlan, teljességgel szürreális történet, kicsit Lynch, kicsit Haneke, kicsit Kafka, de annyi biztos, hogy a sok ismert alkotóelemből Alex Van Warmerdam rendező nehezen nézhető, de nehezen felejthető darabot hozott össze.
Nehezen nézhető, mert az ember kemény perverzió híján nem igazán élvezi, amikor a vásznon egy szimpatikusnak tűnő, ám már messziről is diszfunkcionálisnak látszó családot kezdenek szekírozni egyre durvább módon, igen, lehetne ez akár az új Furcsa játék (Funny Games) is, de a Borgman egy ponton elrugaszkodik a valóság talajától, hogy egy kis beteg misztikumot csempésszen a történetbe.
Ez a misztikum ad némi Lynch-irányt, ami mellett a műfaj legjobb darabjai szinte egytől egyig megidéződnek, de hazugság lenne azt állítani, hogy Warmerdam innen-onnan lopkodta volna a koncepciót. Már csak azért sem, mert társaitól eltérően, teljesen bizarr módon nyakon öntötte a sztorit meglepően sötét humorral, ami bizonyos pontokon markánsan lép elő a filmben, de nem tolakodik, mint ahogy semmi sem a Borgman-ban, maximum a címszereplő és díszes kompániája maga.
A film amolyan hogyan telepedjünk rá egy családra, és tegyük tönkre az életüket-sztori, az erősen hajléktalannak tűnő, föld alatt alvó Camiel Borgman egy házat szemel ki magának menekülés közben, ahová be tudja fészkelni magát. Először csak a nyári lakból indul, de hamar a gazdag família óriási villájában találja magát, és ahogy azt már a filmtörténelemből tudjuk, az ilyen történetek általában nem végződnek jól néhány szereplő számára.
Aki azonban egyszerű thrillert keres, rossz helyen kopogtat, hiszen a Borgman önmagában egy óriási metafora, az elcseszett házasságok drámája, amelyben a Camielt gyakorlatilag bármilyen külső ingernek behelyettesíthetünk, csak egy porszem ő a gépezetben, de elég makacs fajta, aki ha egyszer bekerült, addig nem nyugszik, amíg tönkre nem teszi környezetét. Ebből a szempontból a film nagyon sok kérdést vet fel, de hiba lenne most feltenni őket, már csak azért is, mert szinte minden néző számára más-más kérdések merülhetnek fel.
Az viszont mindenki számára tiszta lesz, hogy a Borgman bőven tartalmaz társadalomkritikát és humort, de még ezzel a humorral együtt is felkavaró módon ábrázolja a terrort, így nem ajánlható mindenkinek. Lassú, elgondolkodtató, nehéz film. Ha Kafka élne, imádná.