Almodóvar nevével próbálják meg eladni az Eszeveszett mesék-et, pedig nincs erre szükség, a jelen esetben produceri minőségben jelen lévő úriember most csak nyomokban van jelen a produkcióban, helyette az a Damián Szifrón rendez, aki hozzánk már el sem került mozikban mutatta meg tehetségét, legutóbb 2005-ben (ha a tévés kiruccanását nem számítjuk), ami bárhogy is nézzük, kilenc éve volt. Most azonban akkorát gurít, hogy nem véletlenül hangos tőle minden.

Szkeccsfilmet készíteni hálátlan dolog, mert az embernek mindig hiányérzete van a stáblista érkezésekor, ráadásul ugyebár az sem baj, ha a mozi valamilyen módon egy teljes egészet alkot, ami egy egymással látszólag össze nem függő epizódokból álló mű esetében közel lehetetlen vállalás. Akkor hol nem hibázza el az Eszeveszett mesék ezt az ügyet?

Ott, hogy az epizódok között van némi összefüggés. Minden egyes kisfilm az emberi elme állatias mivoltát mutatja be, gyönyörű képet mutat arról, mi történik, ha átlépünk egy határt, azt a határt, amit a józan ész sosem engedne átlépni. Megölnénk-e a családunkat tönkretevő maffiózót? Mit tennénk, ha a saját esküvőnkön kiderülne, újdonsült férjünk/feleségünk szeretőt tart? Hogyan állnánk bosszút egy nemtörődöm rendszeren? Mind-mind olyan kérdések, amelyekre jobb esetben sosem keresnénk választ, hiszen az átlag emberi életben ilyen extrém esetek nem fordulhatnak elő, de az Eszeveszett mesék felteszi neked a kérdést: te mit tennél egy-egy helyzetben?

Előbújna-e belőled az állat, ha rád támad a tahó autós az úton? Bosszút állnál-e, ha sosem derül ki? Meddig mennél el, hogy megvédd a családodat? A film egyáltalán nem ad megnyugtató választ ezekre a kérdésekre, és pont ettől zseniális. A végletekig megy el, útja pedig olyan sötét humorral van kikövezve, ami egyszerre megröhögtet és megbotránkoztat, olykor egyenesen a szürreállal kokettál, de ettől lesz sokszínű és ettől bámulod két órán keresztül ezt a beteg játszmasorozatot. Mindenképpen látni kell!