A Two Faces of January annyira retró, hogy az már pofátlanság, de hát a retró nem csak arról szól, hogy kellemesen elröhögünk az idétlen ruhákon, a hajakon, a már inkább burleszknek tűnő stílusjegyeken. A kellemes retró inkább megidéz egy olyan kort, amikor valami nagyon, de nagyon jól működött. Jelen esetben a thrillert. Azt, amit Hitchcock imádott készíteni.

A helyszín Görögország, azon belül is Athén, ahol két turista, egy férfi, bizonyos Chester (Viggo Mortensen) és felesége, Colette (Kirsten Dunst) baljósan boldogan nézelődnek, majd rájuk akad Rydal (Oscar Isaac), a túravezető, akinek mondjuk úgy, eléggé megtetszik az asszonyka. A helyi erő elkezd a pár körül legyeskedni, de nagy bajba kerül, amikor kiderül, hogy Chester bizony csaló, aki ráadásul még ott sebtében meg is gyilkol egy embert, akit érte küldenek. Rydal úgy dönt, hogy kimenekíti a párt, aztán lesz, ami lesz.

A fordulatokat nagyjából sejteni lehet, de szerencsére nem a jó öreg jön egy furcsa idegen, és elszabadul a pokol-sztorihoz van szerencsénk, hanem egy olyan kavarodáshoz, amiből tudod, hogy nem mindenki kerül ki élve, de az biztos, hogy a stáblista elérkeztéig minden egyes képkocka a nagy elődök előtti tisztelgés jegyében telik. Ennek megfelelően egy velejéig stílusos mozi lett a Kétarcú január, amiben szinte érzed a görög hőség porát és mocskát a szádban, ha szerencséd van, Kirsten Dunstét is, de ahhoz már tényleg nagy beleélés szükséges.

Az élete első nagyjátékfilmjét rendező Hossein Amini nem nagyon tagadhatná le, hogy Hitchcock-rajongó, Amini eddig forgatókönyvekkel bíbelődött (Drive, Hófehér és a vadász, 47 Ronin), de ha így rendez, akkor éppen ideje volt a pályamódosításnak. A Kétarcú január jó film, de nem emlékezetes, túl lassú, de szépen felépített, nem szájbarágós, remekül eljátszott darab. Nem könnyű, de meghálálja a törődést.