Megjelent az év legigényesebb, legmagyarabb fotóalbuma, ami rólunk szól. Belenéztünk, és megmutatjuk, milyen.
Először is, nem értem, hogy 2014-ben valaki miért csinál fotóalbumot, hiszen köztudomású, hogy nagyjából a legdrágább műfaj, és ez a válság óta hatványozottan igaz. Bazi drága megfotózni, bazi drága betördelni, horribilis összeg kinyomtatni, és mivel a bekerülési költség miatt magas az áruk, ezért kevesen engedhetik meg maguknak. Egyszerűen nem éri meg, épeszű kiadó neki sem áll.
És éppen ezért nagyon jó dolog, hogy elkészült ez a könyv.
Azért is jó dolog ez, mert egy nagyon nehéz, majdnem lehetetlen kérdést válaszol meg: azt, hogy milyen a magyar, meg hogy kik is vagyunk mi, magyarok.
Az alkotók, Krasznai János és Zsigmond Gábor pontosan húsz évvel ezelőtt, 1994-ben már feltették maguknak ugyanezt a kérdést, és a Magyarok 1994-es kiadásában is ügyesen megoldották a választ, pedig akkor sokkal fiatalabbak voltak (ha jól számolom, most már a hatvanas éveik második felében járnak [1]). Húsz év elteltével időszerűnek tűnt egy remake, és mivel a címválasztással nem kellett sokat vacakolniuk (mutasson nekem valaki egy írót, aki két könyvének is ugyanazt a címet adhatja), energiáikat a fotókra fordították.
Állításuk szerint kereken egy évet dogoztak az albumon, de mivel az elmúlt húsz év jelentős részét a közvetlen közelükben töltöttem el – hol lelkes munkatársként, hol barátként, hol védekező középpályásként –, ezért nyugodtan állíthatom, hogy igazából két évtizedet dolgoztak ezen a könyvön, mert amint befejezték ’94-ben, fejben és lélekben már ezt csinálták. Csak nem tudtak róla.
Mivel már több, mint tizenhat éve ismerem a szerzőket (1998.06.27. Olaszország-Norvégia 1-0) nyugodtan mondhatom, hogy alaposan át tudják verni a körülöttük élőket, mert két nagydumás, dörzsölt budai vagánynak tűnnek, közben pedig kifinomult mondanivalóval rendelkező művészek – két, fényképezőgéppel felszerelt Fellini, de nem az, amelyik a Casanovát csinálta, hanem amelyik az Amarcordot.
Ez könnyedén tetten érhető, ha az ember belelapoz ebbe a vaskos műbe, amely a magyarság különböző – vertikális és horizontális – rétegeiből meríti szereplőit, legyen az egy juhász, aki már 1994-ben is ugyanúgy állt a botjára támaszkodva, mint 2014-ben, a zseniális encsi Dudás testvérek az Anyukám mondtából, a magyar anya szülte kapusgéniusz, Tim Howard, vagy a salgótarjáni üvegfúvó, Budveszel Gyula, akinek a talpa alatt fütyül a szél. Meg főolvasztárok, vándorméhészek, blues-zenészek, biciklisfutárok, miniszterelnökök, jógaoktatók, tűzoltók, katonák, vadakat terelő juhászok. Magyarok.
A Magyarok műfaja technikai értelemben véve fotóalbum, de a fotóregény elnevezés szerencsésebb lenne, mivel alanyai révén minden egyes portré egy történetet mesél el, és az csak rajtunk múlik, hogy ezekből a sztorikból mennyit hallunk meg. Több száz fénykép, az 1994-es album fotói (2 in 1!), a friss fotók, idézetek, sztorik, emlékek, werkfotók, életrajzok követik egymást, aztán ahogy lapozza az ember a könyvet, ez a zörejekből, villanásokból álló kötet összeáll valami egésszé, egy nagyon kellemes, hol megkapó, hol mosolyra késztető játékos, szívet facsaró szimfóniává.
Ha ezentúl bárki megkérdezi tőlem, hogy mi a magyar és mi a magyarság, akkor továbbra sem fogok tudni válaszolni neki, de rá fogok mutatni erre a könyvre, és azt fogom mondani, hogy abban megtalálja.
[1] Oké-oké, csak 44 évesek kábé.