Mindazok, akik úgy érezték, a Szabadesés és az Utóélet után csakis eshet a magyar filmek színvonala, ne ma kezdjenek el lottózni. Reisz Gábor jött, és megalkotta a tökéletes generációs filmet. A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan mai embereknek szól, mai módon. És pontosan ez az, ahol a legtöbb magyar film elbukik. És még csak olyan főhősre sincs szüksége, akivel a néző azonosulni tud, kivéve, ha a kedves néző egy életcélját soha meg sem találó bölcsész, egy pillanattal a szakítás után.

A VAN rettentően kedves vállalkozás. Főhőse a szürkénél is szürkébb Áron hirtelen barátnő nélkül marad, ez a folyamat azonban kinyitja a szemét, és rájön, hogy tulajdonképpen sosem volt semmije, se barátai, se életcélja, se egyénisége. Amikor szülinapja után élete egyik legdurvább másnapossága találja meg, valamint egy lefoglalt repülőjegy Lisszabonba, el kell gondolkodnia, hogy mit szeretne kezdeni magával.

És tulajdonképpen semmit. Ha nagyon szeretnék hasonlatokat találni, akkor tessék, olyan az egész, mint egy belső road movie, ami tulajdonképpen nem megy túl messzire a középponttól, ahová viszont folyamatosan visszatér. Nincs benne rengeteg pénz, az amatőr megoldások diszkrét bája viszont ezúttal csak hozzáad az élményhez, minden olyan maszek, hogy aztán egyszer csak felálljon a földről, megrázza magát, és megmutassa, hogy Reisz Gábor igenis nagyon ért a filmkészítéshez.

A VAN simán lehet generációs mozi. Egy olyan generációé, amelyik nem találja itthon a helyét a jelenlegi politikai és társadalmi helyzetben, aki menne is és maradna is, aki nem talál párt, nem talál munkát, de mindezt kellő esetlenséggel és humorral képes kezelni. Jó kérdés, hogy mennyire tud azonosulni mindezzel az, aki nem Budapesten él, de talán nem lehetetlen, mindenesetre maradjunk annyiban, hogy VAN valami bizsergető abban, amikor a főhős lassítva sétál a Kazinczyn, mert az olyan szombat este, amilyen szombat este csak a Kazinczyn történik meg az emberrel.

Maga a sztori nem túl erős, de nem is ez a célja, a VAN hangulatot teremt, de azt tökéletesen, és bár egyetlen olyan szereplő sincs benne, akivel azonosulni tudnál, mégis megkedveled őket, de ha nem, akkor sem tudsz rájuk haragudni. Végig érezni a nagy belmagasságú, belvárosi lakások szagát, a szelet a budapesti utcákon, és ez igen nagy mutatvány. Film még ennyire tökéletesen nem adta vissza a fővárosi létet, és mivel mindezt a legnagyobb kedvességgel és meglepő kreativitással kezeli, nem lehet nem szeretni. Reisz Gábornak pedig hatalmas pacsi mindezért!