Bryan Singer az X-Men 2-vel olyan magasra helyezte a lécet, hogy nem is akarta már újra átugrani azt. Tizenegy évet gyúrt a visszatérésre. Megérte várni.
Nem mintha Matthew Vaughn X-Men prequeljével, Az elsők-kel bármi gond lenne, nehéz is lett volna elbukni egy remek rendezővel, és olyan színészekkel, mint Michael Fassbender és James McAvoy. Őszintén szólva nem is annyira hiányoztak már utána a nagy öregek, de mégis elkészült egy olyan sztori, ami képes arra, hogy az egész társulatot egymás karjaiba terelje, ráadásul olyan szkritpről van szó, ami pofásan hoz mindent, amit az ember egy képregényfilmtől elvár, még akkor is, ha nem túl eredeti, de brutálisan szórakoztató.
A helyzet ismerős, mert a mutánsok már megint bajban vannak, az emberiség el akarja pusztítani őket, ezúttal hatalmas robotokkal, amelyek hatékonyabbak, mint John Matrix rakétavetője bosszúállás közben a Kommandó végén. A mutánsok megmaradt csapata, élükön Xavier és Magneto néhány fiatal kollégával kiegészülve, visszaküldi Wolverine-t a múltba, hogy megakadályozzon egy végzetes terrorcselekményt, ami miatt a kihalás szélére került a díszes társaságuk. Némileg problémás, hogy a gyilkosságot Mystique követte el, és az sem hagy felhőtlen hahotázásra okot, hogy a ’70-es években éppen akkor romlott meg Xavier és Magneto viszonya, de most mégis össze kell fogniuk, hogy megmenthessék a jövőt.
Az eljövendő múlt napjai zseniálisan fűzi össze a múlt és a jövő szálait. Egyrészt megoldja, hogy az előzményfilm, és a bénácska X-Men: Az ellenállás vége is egyszerre folytatódjon, de utóbbi után jócskán előre ugrottunk az időben. Bár a jövő szála még a legfinomabban szólva is mátrixos (Wolverine-t kvázi rákötik az élő időgépre, jönnek az őrszemek, bocsánat, őrrobotok, jaj, addig meg kell oldania mindent, amíg be nem törnek az épületbe), egyáltalán nem zavaró, hogy Singer erős vonzódást mutat Wachowksiék csúcsművéhez, Quicksilver jelenete például a Mátrix óta elkészült legjobb (és legviccesebb) Mátrix-akciójelenet, ami önmagában jobb, mint a sci-fi trilógia harmadik része. Mondjuk ez nem nagy szó.
Quicksilver (Evan Peters) egyébként a legjobb dolog, ami a Marvel-képregényfilmekkel történt az utóbbi években, ennyire laza és vicces karaktert is ritkán láttál a vásznon, mégsem idegesítően humorizál, szóval szeretettel várjuk vissza A bosszúállók folytatásában, bár ott már Aaron-Taylor Johnson alakítja a szuperhőst, szóval megette az egészet a fene. De mindegy is, maradjunk ebben a múltjövőben, ahol a párbeszédek és a karakterek problémái teljesen valóságosnak tűnnek, még akkor is, ha repkedő, furcsa kékségekké átalakuló lényeket nézel, akiken veszettül jól állnak a ’70-es évek cuccai.
Tulajdonképpen Az eljövendő múlt napjai olyan film, amilyennek minden X-Men-mozinak lennie kellett volna. Adott egy legyőzhetetlennek tűnő főellenfél, néhány nagyon jól megvalósított akciójelenet, és mindez egy remekül felépített, feszültséggel teli, feszes sztoriban ölt testet. 130 percen keresztül még akkor sem unatkozik az ember, ha nem az akciójelenet-számláló kipörgetésére játszott Bryan Singer, hanem egy történet kibontására, ami bár a végére veszít a lendületéből, mégsem hagyod el rossz szájízzel a termet.
Mert miért is hagynád? A japán kalandjáról visszatért Wolverine még mindig osztja a laza beszólásokat, Jennifer Lawrence még mindig jól néz ki testfestésben, Peter Dinklage-nek jól áll a ’70-es évek-bajusz, sőt, a hangok, a zenék, a kosztümök és a díszletek is mind-mind szuperek. Kár a kicsit elbénázott végkifejletért, de így is széles mosollyal várjuk a 2016-ra esedékes, szintén Singer-féle X-Men: Apocalypse-t. Ez így ebben a formában az év egyik, ha nem a legkellemesebb képregényfilmje.