„Van falmester, csak kiment tejért!” – ezzel a meghökkentő köszöntéssel indul életem első látogatása egy mászóteremben. A tejesember hiányában a slackline-próba kapcsán megismert extrémsportladyre, Szilvire bízom magam ismét, aki kb. egy éve kezdte el az őrületet, de már olyan szinten tolja, hogy igazi sziklákat vesz célba.

Én a férfi öltözőt, ahol egy két-három számmal kisebb cipőt kell a patámra tuszkolni, ugyanis ez a bevett gyakorlat. A számomra horrorisztikus méretű fal előtt kapom meg a beülőt és a többi szükséges kelléket – lapka, karabiner, ziazsák, zia – utóbbira a mászás megkezdése előtt már szükségem van, az izgalomtól izzadni kezdett a tenyerem. Szilvi lesz a biztosítási ügynököm, ha valami történne. Minden mászás előtt kötelező ellenőrizni a karabinereket (egymásét), csak azután lehet nekivágni a csúcshódításnak.

Különösebb tanácsok nélkül indulok neki a küldetésnek, a „Próbálj jó fogást találni!” bekiabálásról nekem inkább az apróhirdetéses oldal ugrik be. Nehezen, de haladok, a karom úgy bedurran három-négy fogódzkodó megmarkolászása után, mintha tíz percet bicepszeztem volna egy 12 kilós súlyzóval. Majdnem négy méter magasságban kezdődik az iszony, mármint a tér.

Megállok, megijedek, védtelennek érzem magam abban a magasságban tiszta erőből kis izékbe kapaszkodva, azonnal le akarok menni. Kétségbeesett tekintettel nézek le Szilvire, hogy villámsebesen szedjen le innen, nem bírom tovább se erővel, se mentálisan, az sem érdekel, ha mindenki engem néz. Próbálok az utasításoknak megfelelően kommandósan lejönni, nem nagyon megy az sem, ráadásul a bámészkodó leányzók miatt szégyellhetem is magam.

„Még jó, hogy nem sziklára vittelek...” – fogad landoláskor a segítőm. Elképzelni se tudom, mi történt volna akkor. Az első sokkból feléledve Szilvi ötletére elhagyjuk a nagy falat, és a boulder terembe megyünk át megnyugodni. Valamivel barátságosabb hely ez maximum két-három méter magas megmászandó felületekkel, színes kapaszkodókkal, amelyek nem a szivárványos hangulatot próbálják megadni, hanem az egyes színek különböző nehézségű útvonalakat jelölnek – nekem nyilván jó lesz össze-vissza.

Itt a technikát lehet gyakorolni, nem kell semmiféle biztosítás, szabad a garázdálkodás. Nagyot esni nem tudok a földre fektetett szőnyegek miatt, amilyeneket utoljára tornaórán láttam sok-sok évvel ezelőtt. Persze vannak eltérő nehézségű falak, van, amelyikre viszonylag könnyen felkapaszkodok, de akad olyan, amelynél a kezdő lépéshez is jó magasra kell felemelni a lábam, már ha egyáltalán sikerül (nem).

Muszáj megállni pihenni picit, egyrészt a fáradtság miatt, másrészt az ujjaim úgy megmerevedtek, mint amikor a Jóbarátok-ban Chandler játékautomatával játszott egész nap, és dinoszauruszmarok-alakzatot vettek fel az ujjai. A szünetet kihasználva megszólít minket egy meglehetősen csinos mászópajtás lány, hogy csak a magunk szórakoztatására fotózkodunk, vagy van valami komoly célja? Íme, kedves férfitársaim a bizonyíték, hogy falmászóteremben elég könnyen lehet ismerkedni!

Miután visszaszereztem a megmaradt cseppnyi önbizalmamból néhány adagot, visszamegyünk a pánikszobába a kezdőknek könnyebben fekvő falhoz. Most vagy ennyit javultam, vagy a pálya ilyen könnyű (gyanítom, utóbbi), de peterparkeri sebességgel haladok egyre feljebb, míg nem elérem a számomra sztratoszférai magasságot, és meghúzom a képzeletbeli határvonalat: ennyi, innen feljebb nem vagyok hajlandó menni. Eldőlt: nem én leszek a következő Pókember.

Kifelé menet újra összefutunk a leszólítós lánnyal, jó mászást kívánva neki, mire visszakérdez, hogy már végeztünk is? Mondom, én labdás ember vagyok, ezt a mókát nem nekem találták ki. „Pedig ha úgy vesszük, ez is csapatsport. Másra bízod az életed…” – mondja. Végszónak tökéletes.

Tovább a:
Legfrissebb cikkekhez
A rovat többi cikkéhez
Ákos: 2084-kritikához – Összeállt a Bonanza Banzai, de csak Ákos ért rá

A segítséget köszönjük a Spiderklubnak. 

(Fotó: Pálfi Balázs)