Bár az első Dakaron sem volt hiány fotósból és újságíróból, az 1980-as futamot még nagyobb sajtóérdeklődés követte. Ezt ismerte fel jó korán Jean-Francois Piot francia autóversenyző, aki korábban a Renault, az Alpine, majd a Ford hivatalos versenyzője volt, ám az első Dakar idején már a Honda pr-főnökeként dolgozott, és a futam során egy bérelt repülővel követve segítette a hondás versenyzőket.

Egy évre rá a Piaggónál töltötte be ugyanezt a pozíciót, és úgy döntött, ideje a Dakaron is népszerűsíteni az olasz robogókat. Bár elsőre őrült ötletnek tűnik, Piot semmit sem bízott a véletlenre. Kapcsolatait és az olasz gyár pénzét felhasználva pár hónap alatt profi csapatot rakott össze, melynek természetesen ő maga is aktív tagja volt.

Yvan Tcherniavsky, Bernard Tcherniavsky, Bernard Neima és Marc Simonot mind a profi motorversenyzők közül érkeztek. Az őket támogató V8-as Land Rovereket sem mezei autószerelők vezették: a média megbolondítására Piot leszerződtette Henri Pescarolót, aki korábban a Forma-1-ben és Le Mans-ban versenyzett, René Trautmann többszörös ralibajnokot, valamint Peter Hanrioudot szintén Le Mans-ból, míg a negyedik autóba maga a főkolompos, Jean-Francois Piot ült.

Ami a motorokat illeti, a négy versenygép a 200 köbcentis csúcsmodellből épült. A pontederai Piaggo-gyárban megerősítették a kormányt, a villákat, a kerekeket, a teleszkópokat, és minden fölösleges alkatrésztől megszabadították a robogókat, többek között azért is, hogy beférjen valahova az extra benzintank.

A verseny során hamar rá kellett jönniük, a robogókkal jobb kikerülni az akadályokat, mint áthajtani rajtuk. A csapat lassan haladt, sokat szerelt, és sűrűn megtapasztalta, milyen a sötétedés a sivatagban. Ettől függetlenül, hála a gyári támogatásnak és a rengeteg pótalkatrésznek, a négyből két Vespa teljesítette a versenyt, ami átlagon felüli teljesítmény, hiszen az 1980-as Dakar 211 indulójából mindössze hetvenkilencen értek célba.