Pizza Di Fara

A Pizza Di Fara-ba másodszor volt alkalmam elzarándokolni, ami valóban egyfajta kulináris El Camino, ugyanis az apró bodega Brooklyn egyik egyáltalán nem turistás részén található. Domenico DiMarcónak mégis sikerült felkapaszkodnia a megapolisz gasztronómiai térképére, méghozzá olyan makacsul, hogy nincs olyan pizzalista, amin ne lenne benne a top 5-ben.

Az idős úriember maga az állandóság egy permanensen változó városban: 1965 óta ugyanezen a helyen gyártja a pizzáit, és mindig saját kezűleg. Vannak segítői, de ő keni be paradicsomszósszal a tésztát, ő teszi rá a feltétet, ő tolja be a sütőbe. Ha megbetegszik, a bolt bezár, és nincs pizza. Jellemző a hely horderejére, hogy amikor pár éve 4 dollárról 5 dollárra emelte egy szelet pizza árát, a Wall Street Journal egy teljes cikkben foglalkozott a lépéssel, és azzal, hogy ez milyen hatással lehet a New York-i pizza árakra.

Maga a hely elképesztően lepattant, mosdó nincs (illetve van, de évek óta nem működik), pár helyen lehet leülni, és egy teljes órát kell várni egy pizzára. Megéri-e? Természetesen.

A pápa is Mr. Demarcóval van

Shake Shack

Kulináris bakancslistámon előkelő helyen szerepelt a Shake Shack, amit szintén másodszor próbáltam ki, de az első olyan régen volt, hogy teljesen elfelejtettem. Az étteremláncnak kb. tucatnyi egysége van a városban, ami egy ekkora helyen kevés.

A Shake Shacket elképesztő hype övezi, és azon a helyen, ahol a szar helyek is tele vannak, ott egy keresett hely előtt hosszú sorok állnak. 10 perc sorban állás a rendelésig, majd húsz perc várakozás, mire megkapja az ember a kaját. Leülni szinte nincs sok esély, az emberek egymás szájában állva várakoznak a kajára, majd tolják be az arcukba.

A nem túl méretes burgereik egy gyorséttermi lánchoz képest csúcsgasztronómiát képviselnek, bár a krumplit kifejezetten gyengének találtam. Akinek meg tömegiszonya van, kerülje el, jó burgert a tengerentúlon kevesebb kényelmetlenség árán is lehet kapni.

Takumi tacos

Ezt a tippet egy helyitől kaptam, mert állítólag a japán-mexikói crossoverben utazó Takumiék a legjobbak a taco játékban. Egyáltalán nem célom a hazai mexikói éttermekkel összehasonlítani az amerikai intézményeket, mert a földrajzi fekvés miatt előnyben vannak, és az is a javukra szól, hogy a legkisebb bodegában is egy olyan mexikói tag fogja összerakni a burritód/tacód/quesadillád, akinek chilisbab folyik az ereiben, és zseniális fűszerek lapulnak a zsebében. A Takumi tacója egyszerre volt elképesztően intenzív ízű, friss, és kreatív. A pácolt húsokban atom erősek, friss tortillalappal, friss zöldségekkel verhetetlenek.

Érdemes a Chelsea Marketen található egységüket felkeresni, mert itt bepillantást nyerhetünk abba, milyen, amikor a streetfood udvar nevű műhelyt a csúcsra pörgetik. Legalább ötvenféle büfé, étterem, bisztró, falatozó, deli, élelmiszer és dizájnbolt egy helyen a tacótól a szusin, pizzán, kolbászozón, stb-n át a tésztásig.

Ha taco, akkor a La Palapa az Urbanspace food marketen is remek, de a szuperolcsó Chipotle is mindig jó, ha mexikóira vágyik az ember.

Totto Ramen

A modern ramenforradalom - aminek a nyúlványai hozzánk is elértek az olyan remek helyek képében, mint amilyen pl. a Ramenka - nem Ázsiából, hanem már annak nyugati lepattanójából, New Yorkból indult meg. Míg itthon pár éve burgerforradalom pörög/pörgött, addig a város öt kerületében japán tésztalevesre gerjedtek a trendérzékeny foodie-k. Emberek nagy energiákat fektetnek abba, hogy felkutassák a legjobb helyeket, egyre nyílnak az új helyek, és a manhattani ramen-öv, ami pár éve még az East Village-re koncentrálódott, már kinyúlik Brooklynig és Queensig. A top helyek közül az 52. utcában két egységet is üzemeltető Totto Rament kétszer kerestem fel, mindkétszer beestem az asztal alá, egyrészt, mert olyan kurva jó volt, másrészt, mert akkora adagot tettek elém. A személyzet a felszolgálóktól a mosogatókig teljesen japán, ami már egyfajta statement, kinyilatkoztatás a multikulti közegben. Ha egyedül tér be az ember, a pulthoz ültetik, ami nem meglepő, de azért jó, mert közelről lehet nézni a szakikat, amint egy fadeszkával kevergetik az alaplét.

A Totta Ramen csirkés paitanban utazik, ami unikumnak számít a tonkutsu alaplével dolgozó többség óceánjában (ennél több folyadékos hasonlatot nem tudok belepasszírozni egy mondatba). Mit jelent ez: a csirkehússal készített alaplé tejszerűen sűrű, a textúrája szinte krémes, ebbe érkezik némi házitészta, és a kiválasztott levesnek megfelelő feltétek a főtt tojástól a gombát, főtt császárszalonnán, norilapon át a csirkemellig.

Hogy bizonyítsam, nem csak jókat ettem, álljon itt ez a fotó.

Ez a grillezett sajtos szendvics a város ikonikus sajtüzletében, a Murray’s-ben kapható, ami olyasmi, mint nálunk bemenni a Gerbaud-ba, és enni egy krémest. Igazi turista program. Na most ennél szomorúbb dolgot én nem láttam New Yorkban, és ha emlékeim nem csalnak olyan hat dollárba fájt. Ki lehet hagyni.

Cubano

Régóta meg akartam kóstolni egy autentikus Cubano szendvicset, amit inkább Kaliforniában, vagy Miamiben kellett volna megtenni, de ez nem kívánságműsor. New York nem hemzseg kubai helyektől, de delikben felbukkannak kubai ihletésű szendvicsek és ételek. A Tina’s Cuban Cuisine egy tök átlagos büfé, de remek Cubanót készített a félszemű latin konyhadroid.

Villámgyorsan összepakolta a lassan sült, pácolt malachúst, a sonkát, a svájci sajtot, uborkát, mustárt és mayót, fél perc alatt összesütötte, és kész is volt ez az egészen zseniális, és utcán, menet közben is könnyedén befalható klasszikus finomság. A budapesti gasztrópaletta szerintem elég színes, de ez a cubano még hiányzik belőle – nem ártana valakinek előrukkolni vele. Serényi Zsolték a BP BARbq-ban szerintem simán megoldanák a feladatot.

Kávé

Olasz eszpresszókultúrán felnőtt európaiként néha elképesztően fájdalmas dolog New Yorkban. Igazi első világbeli probléma, tudom, de nagyjából nagyítóval kell keresni azokat a helyeket, ahol 1. normális eszpresszót adnak, 2. nem papírpohárban, hanem rendes porceláncsészében. Én egy-két williamsburgi és más brooklyni helyet nem számítva Manhattanben egy ilyen helyet találtam, az amerikai újhullámos kávés szcéna egyik minilánccá emelkedett zászlóshajóját, a Blue Bottle-t. Dióhéjban: a Blue Bottle kávéja finom (főként saját blendek, filterben és eszpresszóban is), de sokat kell várni, és a Rockefeller Plaza-nál lévő egységükben nem lehet leülni.

Mi, itt Magyarországon megszoktuk, hogy leülünk a kávénkkal, kavargatjuk, beszélgetünk közben, szóval a kávézás egyfajta társas, szociális interaktus, így aztán simán azt mondom, hogy a hazai újhullámos vonal jobb egységei az Espresso Embassy, Kontakt, Madal, Kelet, My Little Melbourne vonalon fogyasztói élményben simán verik amerikai társaikat.

Hoztam haza szemes kávét tőlük, és rendben van, de a Casino Mocca szerintem jobbat pörköl. Ezen a vonalon nincs mit átvenni tengerentúli barátainktól.

Nem tudom, a kávés szakma mit szól hozzá, de a Blue Bottle-nél árultak egy adagnyi leőrölt eszpresszóhoz való kávét is. Szentségtörés? Hülyeség? Amerika?

A világért sem mondanám, hogy tíz nap alatt felfaltam New Yorkot, mert ahhoz nagyjából egy évig tartó kíméletlen és folyamatos szondázás kellene, de egy apró mintát sikerült venni belőle. New Yorkot felesleges összehasonlítani Budapesttel, de koncentráció tekintetében talán még Londonnal, Párizzsal és Rómával is, de azért pár dolgot érdemes lehet átvenni, és egyik sem kerül pénzbe.

Az első a produktumra fordított figyelem. Fognak egy kaját, és a lehető legjobb tudásuk szerint igyekeznek tökélyre fejleszteni. Nem mindenkinek sikerül, de a közepes minőség is magasabban van, a mi közepesünknél.

A második a kreativitás és a nyitottság: nem szorulnak be egy vágányra, mernek kísérletezni, műfajon belül, azon kívül, vagy műfajokat ötvözve. Elképesztően színes a választék, és senki sem nyitna meg azért egy százhuszadik burgerezőt, mert az tűnik a tuti üzletnek.

A harmadik a kiszolgálás minősége. Tisztelt magyar vendéglátósok! Kedvesnek és figyelmesnek lenni nem kerül pénzbe. Bár hömpölyög a tömeg mindenhol, és nincsenek üresjáratok, a pult mögött álló személy mindig odafigyel az emberre, kedves, és profi. Megbecsülik, hogy egymillió másik helyre mehettél volna, de te mégis őket választottad, és ezt értékelik. Sehol nem éreztem, hogy kellemetlen vagyok a savanyú arcú pincérnek, hogy éppen az ő kávézójába/egységébe tértem be, és egyébként is, örüljek, hogy öt perc elteltével oda méltóztat jönni az asztalomhoz, egyébként meg a fasznak pont ide evett a fene.

A jó hír, hogy kávéban viszont megelőzzük őket. Mérföldekkel.