A hagyományos bicskák között európai viszonylatban az egyik leggazdagabb helyi örökség és legváltozatosabb modell- és formavilág a magyaroké. Csak erről senki sem tud.

A kés mint igen régi szerszáma az emberiségnek, nagyon erős néprajzi kötődésekkel bír. Számos országban találkozhatunk hagyományos késtípusokkal, amelyek az életmódnak, az éghajlatnak, a természeti környezetnek, egyes tradicionális tevékenységeknek köszönhetően évszázadok alatt alakultak olyanokká, amilyenek. Vannak területek, ahol mindezek főleg fixpengés késeket eredményeztek – ilyen térség például Skandinávia, amelynek országaiban semmi mással össze nem téveszthető pengéjű, markolatú és tokú kések születtek – és készítik, használják őket a mai napig is. Szintén hasonló okokból máshol inkább a bicskák, a zsebkések terjedtek el.

Ilyen hely például Franciaország, az egyik legjobb európai példa, ahol számtalan kisebb földrajzi egységhez (megye, város, falu) kötődik egy-egy tájbicska, a maga máig élő helyi vagy akár országos (a legismertebb a Laguiole) kultuszával. És igen, ilyen hely Magyarország is, ahol európai viszonylatban is rendkívül gazdagnak számít a hagyományos bicskák változatos modell- és formavilága. Büszkék lehetnénk rá – ha egyáltalán tudnánk róla. Sajnos azonban nem nagyon tudunk.

Utóbbinak persze számos oka van. Az előző rendszer eleve kevéssé volt a kisipari, a kézműves tevékenységek bátorítója, márpedig a hagyományokat leginkább ezek örökítik. Manapság ugyan ez már szerencsére nem érvényes, ehhez képest azonban a jelenlegi szabályozás szerint semmilyen olyan, hivatalos számmal vagy kategóriával rendelkező foglalkozás, tevékenység, szakmai oktatás nem létezik, amelyben a késkészítés mint olyan szerepelne. (Bezzeg a műkörömépítés, az létezik – na de mit is várjunk egy olyan kortól, amelyben könnyen lehet, hogy az olimpián a birkózás helyét a görkori veszi át.)

Változnak az idők is: mára már a kereslet is kicsi, hisz a mai – főleg a városi – ember nemigen hord már magánál, egyre kevésbé használ zsebkést. Ha mégis, akkor vesz egy svájcibicskát, mert az olyan kézenfekvő – vagy egy Bear Grylls-kést, mert azt meg látta a tévében. Sorolhatnánk még, de minek – nem keseregni akarunk, inkább vágjunk bele az ismerkedésbe.

Már a nevek is elvarázsolják az embert. Maskara, fejesgörbe, szalonnázó, cakli, matróz, rác, arató, náder, halas bicska... Van ugyan, amiről legalább a felhasználásra vagy a felhasználóra következtethetünk, a többség azonban semmit sem mond – lásd a címet, ugye. A neveket ráadásul fűszerezik a méretek is – merthogy több bicskatípus két, három, sőt, akár négy méretben is létezik. Így aztán beszélünk kisszalonnázóról, kisközép maskaráról, nagy náderről – maskarában a nagynál is nagyobb méret pedig a grószi. Nézzük a legfontosabbakat.

Szalonnázó

A legegyértelműbb név természetesen a szalonnázó. Merthogy azzal biztos szalonnázunk. Így is van: a szalonnázó a par excellence étkezőbicska, hosszú, keskeny pengéje erre ideális: átér almát, vastag szalámit, kenyeret, jól irányítható – ezenkívül azonban legfeljebb a levélbontás vagy a ceruzafaragás jöhet nála szóba. Vélhetőleg mindenki ismeri Latinovits Zoltán híres-hangulatos ebédjelenetét a Szindbád című filmből. Ebben egy ponton a zakójából zsebkést vesz elő, a cseresznyepaprikából előbb darabokat vág a levesbe, majd akkurátusan magokat is piszkál bele. Na, az is egy szalonnázó.

Lehet kicsi, lehet nagy, kötelező darab. Ott van aztán a rác, ami valójában a szalonnázó dagi, kétszer olyan széles kiadása, olyanoknak, akik túl keskenynek, törékenynek éreznék a szalonnázót, például, mert óriási kezük van. Nekik aztán nem is ajánljuk például a kisnőit, amely igazából egy mini szalonnázó, és vérbeli penecilus, azaz tollkés: hajdanán mellényzsebbe, ma inkább a farmer öngyújtózsebébe, vagy női táskába való mindenes kisügyes.

Fejesgörbe

A magyar bicskák között a legnagyobb sztár azonban a fejesgörbe. Fejes, mert a markolat vége a pengénél jó fogást adó fejbe szélesedik, és görbe, mert... görbe. Ívelt, elegáns forma, keleties hangulattal, nehéz is nem szeretni. Három–négy méret közül is választhatunk. Szerényebb, egyszerűbb társa a cakli. Ennek egyenes markolata és szögletesebb pengéje van, erős, sokoldalú bicska. A cakli finomabb, díszítettebb változata a náder, e két formából készül a juhászbicskák többsége: ezeken a pengével átellenes oldalon egy kisebb, íves, ún. körmölőpengét találunk, amellyel a juhászok a birkákat körmölik. (További részletekbe most ne menjünk bele, de azért említsük meg, hogy a cakli és a náder családjába tartozik még a völgyelt is – egyszerű, ugye?)

Maskara

A fejesgörbe mellett szürke eminenciás, de azért sokak kedvence (a szerzőé is) a maskara. Nevének eredete igazából ismeretlen, formáját tekintve valahol a fejesgörbe ívelt vonalai és a cakli/náder egyenessége-szögletessége között helyezkedik el. Nagy méretben talán mind közül a legerősebb, igazán kemény feladatokra is befogható, és neki köszönhetünk két olyan szép bicskaméret-jelzőt, mint hogy „kisközép” meg „grószi”.

Pároskés

A hagyományos magyar bicskák világában a legkülönlegesebb és készítés szempontjából a legmunkaigényesebb típus az ún. pároskés. Itt a bicskát egy ügyes mozdulattal két részre választhatjuk, úgy, hogy ekkor az egyiken a késpenge, a másikon pedig egy villa található, és így bármilyen etikett megkövetelte szabály szerint is teljes eleganciában lakomázhatunk a Michelin-csillagok fénye alatt. Ez persze drágább modell, kevesen is készítik (sokszor akkor is csak megrendelésre), így viszonylag ritkán találkozni vele.

Markolat

Ami a bicskák markolatait illeti, értelemszerűen csakis természetes anyagokat találunk rajtuk, leginkább fát, szarvasagancsot és szarut. Sokan csodálkoznak, ha egzotikus, trópusi fát látnak egy magyar bicskán, mert úgy gondolják, hogy ha magyar bicska, akkor csakis magyar fa lehetne rajta. Nos, ez téves, hiszen akárcsak a műbútorasztalosság, a késkészítő szakma is évszázadok óta használt messzi tájakról érkező, különleges anyagokat: az ébenfán, a mahagónin stb. kívül gyöngyházat, kagylót, elefántcsontot. Ezek persze mindig is a drágább, mívesebb darabokra kerültek.

Hagyományos, szép és kedvelt markolatbetét a szaru, s itt kifejezetten szerencsénk van: a magyar szürkemarha tülkéből csudaszép fekete, szürke, fehér, de akár zöldes árnyalatú markolatok is készülnek. A két legjellegzetesebb díszítő motívum a nap és a kakas, ezeket aprólékos munkával készítik-illesztik a fa- vagy szaruelemekbe. Általában minden készítőnél választhatunk szénacél vagy rozsdamentes penge között, de a saját kovácsolású, sőt, akár a damaszkolt penge is elérhető.

Reneszánsz indul

A fenti felsorolás típusok tekintetében nem volt teljeskörű, csak a legismertebb, leggyakoribb változatokat érintettük. Akit a téma mélyebben érdekel, szerencsére viszonylag könnyen tájékozódhat a neten is. Mert annyira azért nem vészes a helyzet, sőt, talán valamiféle kibontakozó magyarbicska-reneszánszról is elkezdhetünk már suttogni. Ne maradj ki te sem: ráadásul ez pont az a kompromisszum nélkül, örömmel vállalható, egészséges téma, ahol sem a túlzásba vitt magyarkodás, sem a sokszor már erőltetett, kereskedelmi célzatú hungarikumozás nem érhető tetten.

S hogy mi is az a címben szereplő pakli? Hát, ugyanaz, mint a bakni. Vagy a pakni. Mivel azonban valahol abba kell hagyni, most legyen elég ennyi. Erről majd máskor...

(A szerző és a Késportál.hu fotói.)

Támogatott és ajánlott tartalmaink

Török idegsebész a nap csaja

A gasztronómia nagyágyúi mondják el, hogy küzdik le a másnaposságot

Egy lány Dortmundból

További cikkeink a témában
Életmód Otthon Így jutottunk a nyugati minimalizmustól az eklektikus ezredfordulón át az okosotthonokig – 20 éves a MaxCity, Kovács Zsófival beszélgettünk
Hirdetés