Az arany egy olyan hosszú távú megtakarítási eszköz, amely nem fizet sem osztalékot, sem kamatot, nem likvid (nem tudod bármikor, bárhol az értékének megfelelően átváltani vagy elkölteni), nem praktikus (háború idején nem tudsz vele kenyeret venni a boltban, mert senki nem tud visszaadni belőle), viszont van egy nagy előnye: nincsen partner-kockázata (’counterparty risk’). Mit jelent ez? A pénznek például van partnerkockázata: a pénz egy általános követelés az állammal (a pénzkibocsátó monopóliummal) szemben. Régen a pénz aranyra szóló követelés volt az állammal szemben, ma nem aranyra, hanem arra szól a követelés, hogy használni tudjuk az állam által kibocsátott pénzt a mindennapi tranzakcióink során ugyanúgy, mint ahogyan elvileg hosszú távú takarékoskodásra is. Az állam megtiltotta nekünk a pénzkibocsátást / pénzhamisítást, cserébe elvárjuk, hogy stabil pénzt biztosítson. Viszont a pénz kockázata éppen ebben van: ha pénzben takarítok meg, hosszú távon meg kell bíznom az államban. Ez a partnerkockázat.

Mi lesz a forinttal, az euróval és a dollárral 50 év múlva, fogalmam sincs. De egy aranyrúd 20 év, 50 év múlva is aranyrúd lesz, teljesen függetlenül kormányoktól, jegybankoktól, válságoktól, valutaunióktól. Hogy milyen árfolyama lesz, nem tudhatjuk. De körülbelül hatezer éves megszokás, hagyomány valószínűsíti, hogy valamit biztosan érni fog. Mennyit fog érni 20 év múlva egy amerikai államkötvény, vagy egy Facebook-részvény, nem tudom. De ha csak addig nem találnak fel valami nagyon olcsó módszert az arany szintetikus előállítására (amivel az alkimisták is kísérleteztek), az aranynak lesz valamilyen értéke. Persze nem azért, mert az arany egy „objektíven” értékes dolog lenne a természetben; értéket ugyanúgy csak a mi agyunk kapcsol hozzá, mint ahogyan a pénzhez is, a „belső értéke” pontosan ugyanaz, ami a papírpénznek: konszenzus, általános elfogadottság. Azért van értéke, mert sokan gondolják róla, hogy értékes.

Viszont az aranyról hatezer éve szinte vallásosan elhiszi mindenki, hogy van értéke, míg közben pénzrendszerek, pénznemek százai váltották egymást. Az aranynak és a pénznek a kapcsolata ezért is nyúlik vissza olyan régre: az emberek egymás közti bizalmán alapuló elszámolási rendszer, a pénz természeténél fogva annyira képlékeny, annyira komplex és bizonytalan (a bizalom szintje ingadozik), hogy az agyunknak szüksége volt egy „kapaszkodóra”, egy viszonyítási pontra, amiben megegyezhetünk. A történelem során úgy alakult, hogy az arany, bizonyos előnyös tulajdonságainak köszönhetően, tökéletesen alkalmasnak bizonyult arra, hogy az emberiség számára az igazán hosszútávú vagyon-transzfer elsőszámú eszközévé váljon (tulajdonképpen az időben utaztatjuk a felhalmozott vagyont az arany által), miközben a gazdaság napi szintű finanszírozására és tranzakciók lebonyolítására sokkal alkalmasabb a pénz.

Nincs tehát partnerkockázata abban az értelemben, mint ahogyan egy kötvénynek, egy részvénynek, egy devizának, bármilyen követelésnek, bármilyen „értékpapírnak”. De egy dolgot ne felejtsünk el: ez csak akkor, és csak addig igaz, amíg nálunk van fizikailag az arany. Ha bankban tartjuk, vagy forexen veszünk aranyat, vagy ETF formájában: akkor csak aranyra szóló követelésünk van. A partnerkockázat csak akkor nulla, ha elástuk az aranyat, vagy saját széfben tartjuk (ilyenkor persze van másféle kockázat, meg költségek). Mindenesetre nyolcvan évvel ezelőtt az Amerikai Egyesült Államokban az emberek megtanulták, mi az a partnerkockázat.

Egy ügyvéd Manhattanből, Frederick Barber Campbell egy fegyveres őr által kísérve bement a Chase National Bank fiókjába, hogy elhelyezzen 13 aranyrudat 1932. október 11-én. Ezek egységesített, az amerikai államkincstárnak a megfelelő jelzéseit viselő tömör aranytömbök voltak, egyenként 5.000 dollár értékűek. Mr. Campbell nem sokkal korábban váltotta be azokat a papír-alapú megtakarításait, úgynevezett arany-certifikátokat (állami aranyopciók), amelyekért fizikai aranyat kapott az államkincstártól. Az állam ugyanis garantálta a dollár aranyra való konvertálásának lehetőségét: ebben a korban, ha odamentél egy olyan bankba, amely része volt a Federal Reserve rendszernek, a dollárodat egy fix árfolyamon (20,67$ / troy ounce ~ 31g) aranyra váltották, illetve dollár alapon vásárolhattál olyan kamatozó értékpapírokat, megtakarítási programokat, amelyeket később bármikor aranyra válthattál. Campbell valamiért úgy döntött, hogy él az arany-opcióival, le is hívta őket, ezt követően pedig bevitte a fizikai aranyat a Chase Bankba. Szerződést kötött a bankkal, megbízást adott a bankároknak, hogy őrizzék a vagyonát. Pár hónapra rá, 1933. január 25-én Campbell újra megjelent a bankban, és hozott még 14 ugyanolyan aranytömböt, amelyek ugyanabba a széfbe kerültek, mint az első adag. Az aranyletétjének az összértéke így már 135.000 dollár volt. 

Közben zajlott az élet Amerikában: 1933 elején beiktatták az 1932. novemberében megválasztott új elnököt. Franklin Delano Roosevelt a válságkezelés új szintre emelését ígérte (négy éve tartott a válság, és éppen a harmadik nagyobb csődhullám söpört végig az országon). A „holiday” szóról mindenkinek elsőre valami vidám dolog jut eszébe, de a „bank holiday” kifejezés nem sok jót jelent. Ez volt FDR első intézkedése. Mivel az azt megelőző években az Egyesült Államokban a bankok harmada csődbe ment, az elnök váratlanul ideiglenesen bezáratta az összes bankot; addig, amíg a megfelelő „stresszteszteket” elvégezték rajtuk. Ez kb. 1-3 hétig tartott, aztán a nagy részük újra kinyithatott. Egyetlen egy dolog változott: a bankoknak meg lett mondva, hogy határozatlan ideig nem fizethetnek ki aranyat.

Ez volt tehát az első sokk: az arany ott van a bankban, de nem férhetsz hozzá. A második sokk az volt, amikor március 9-én az elnök kijelentette: az aranynak a kincstárban van a helye. FDR az összes aranyat az államkincstárba hívta, hivatkozva a rendkívüli gazdasági helyzetre, a „nagyobb közjóra”, és arra, hogy „a harácsolók” felhalmozzák az aranyat, visszatartják a kereskedelmi körforgásból. Ebben az időben bizonyos becslések szerint kb. 1.400.000.000 $ névértékű arany volt elvileg forgalomban az amerikai gazdaságban, a nagy részét soha nem használták az emberek kereskedelmi tranzakciókhoz, inkább megtakarításra. A március 9-ét követő 30 napban ennek az aranymennyiségnek több, mint harmadát tényleg az államkincstárba szállították. A bankokból minden aranyat elszállítottak.

Április 5-én, a hírhedt 6102-es elnöki rendelettel FDR megtiltotta az aranyban történő takarékoskodást, és mindenkinek kötelezővé tette az aranytömbök, aranyérmék, és aranyopciók azonnali, dollárra történő átváltását, tíz év börtönt és 10.000 dolláros büntetést helyezve kilátásba azoknak, akik nem érezték magukat elég motiváltnak ehhez. Maximum 100 dollárnyi arany (5 db Double Eagle érme) maradhatott egy embernél, amit kötelezően regisztráltatni kellett, és ami akkor sem volt egy túl nagy összeg, főleg akkor nem, ha évtizedes megtakarítási stratégiában gondolkodunk. A rendelet bizonyos kivételeket definiált azokra nézve, akiknek a szakmájukhoz volt szükségük aranyra: ékszerészek, fogorvosok, bizonyos iparosok / iparművészek, illetve történelmi érméknek a gyűjtői. (Történelmi érmének azt tekintették, amelyeknek bőven meghaladta az értékük a nemesfém-tartalmukat.)

Az aranyat (tiszta aranytömböket és a pénz-funkciójú aranyérméket) tehát be kellett szolgáltatni a Federal Reserve bankoknál és dollárt kaptak érte az emberek a megszokott fix árfolyamon (20,67 $ / oz t). Az aranyopciókat többé nem lehetett lehívni, ezeket az értékpapírokat a bankok dollárra konvertálták, szintén a fix árfolyamon.
1933. szeptember 16-án Frederick Barber Campbell megjelent a Chase National Bankban, és kérte a 27 aranytömböt, amiket rábízott a bankra. A bankárok azt mondták neki, hogy ez nem lehetséges, mert az elnöki rendeletnek engedelmeskedve beszolgáltatták az aranyat az államnak. Erre válaszképpen Mr. Campbell szeptember 26-án polgári pert indított a bank ellen, hogy adják vissza neki az aranyat. Azzal érvelt, hogy az elnöki rendelet alkotmányellenes: a szövetségi kormányzat nem foszthatja meg őt attól, ami az ő magántulajdonát képezi, és szerinte így erre a bank sem hivatkozhat.

Az ügyvéd tökéletesen tisztában volt vele, hogy perindításával a Chase Bank ellen kihívja maga ellen a szövetségi kormányzatot; mivel a rendelet szerint „gold hoarder”-nek, harácsolónak minősült, eljárás indult ellene, és őrizetbe is vették. Vajon az emberek mind beszolgáltatták a náluk lévő aranyat? A bankban tartott aranyat nyilván soha nem látták többet, kaptak helyette papírpénzt, az aranyalapú értékpapírjaikra szintén ki lettek fizetve dollárban, ami arany pedig az embereknél otthon lapult, nos, annak - becslések szerint - a 25%-a lett beszolgáltatva az államnak (vagy lett elkobozva; egy ideig gyakoriak voltak a feljelentgetések, a szövetségi ügynökök házhoz is mentek).

Ugyanebben az időben a világnak egy másik pontján, Ukrajnában Sztálin halálosztagai házról-házra jártak, és minimális ennivaló rejtegetéséért egész családokat végeztek ki. Amerikában ilyen jellegű akció az arannyal kapcsolatban nem volt: ott nem kezdték el szisztematikusan átkutatni az emberek otthonát, hogy kinél lehet arany, nem voltak tömeges „aranyrazziák”, de a rendeletben megszabott beváltási határidő leteltét követően, ha aranyat találtak valakinél a hatóságok, attól lefoglalták, semmilyen kompenzációban nem részesült, és elvileg akár börtönbüntetést is kaphatott. Ennek ellenére mégis azt lehet olvasni a témában, hogy – a hatósági lefoglaláson túlmenően – eljárás nem indult, pusztán a 6102-es rendelet alapján soha nem tartóztattak le senkit, kivéve egyetlen embert: Frederick Campbell manhattani ügyvédet. Ellene hivatalos szövetségi büntetőjogi eljárás indult „arany harácsolás” miatt. De őt is elengedték 1000 dollár óvadék fejében (az aranyat persze soha nem kapta vissza). 10 év börtönre, és 10.000 dollár pénzbüntetésre csak arany-rejtegetésért, önmagában ezért nem ítéltek senkit, „csak” elvették tőle.

Mister Campbell a hatalom szemében az igazi harácsoló mintapéldája volt, az adott kontextusban „a haza ellensége”: rengeteg aranyat „tartott vissza a kereskedelem csatornáitól”. Annyit viszont sikerült elérnie, hogy a Kongresszus alkotmányossági vizsgálatnak vetette alá az Executive Order 6102-t (amelynek során megállapítást nyert, hogy „a rendkívüli helyzetre való tekintettel” az elnöki rendelet nem sértette meg az alkotmányt).

A szövetségi kormányzat tehát einstandolta a privát kézen lévő arany-vagyonnak kb. a harmadát, illegálisnak minősítette az arany megtakarítási célú felhalmozását, és jogi alapot teremtett magának ahhoz, hogy a jövőben is bármikor elvehesse állampolgáraitól az aranyat kompenzáció nélkül. Ez a rendelet végül 1974-ig volt hatályban. De miért is volt erre szükség? Miért „féltette” az elnök az aranyat az emberektől? Miért nem akarta az állam, hogy polgárai aranyat halmozzanak fel? Miért lett egyáltalán téma az arany felhalmozása? Miért akarták annyira az aranyat az emberek éppen 1933-ban? Mi ennek az egész történetnek a háttere? Talán az emberek valamiért a papírpénz értékvesztésére számítottak? Ne felejtsük el, hogy nagyjából egy évtizeddel vagyunk túl a németországi Weimarban bekövetkezett pénzügyi katasztrófán.

Már eleve nagy sokk volt az embereknek az is, hogy a több évszázados gyakorlat után, amikor teljesen megszokott volt, hogy mindenki tart valamennyi kis aranyat a bankokban (ki többet, ki kevesebbet), egyszerre hirtelen illegális lett az arany, és a saját kormányod elől kell rejtegetni. Gondoljunk bele: ez tényleg visszaveti az arany-keresletet, hiszen ha nincsen lehetőség legálisan tárolni, az jelentősen megnehezíti, megdrágítja, kockázatosabbá teszi az aranybefektetést.

De hogyan lehet ezt még tovább fokozni? - 1934-ben FDR a hivatalos amerikai fix aranyárat 20,67 $-ról 35 $-re emelte (69%-os áremelés), ami a központi aranytartalék felértékelését, és egyben a dollár 59%-os leértékelését jelentette. Előtte majdnem egy évszázadon át változatlan volt az arany / dollár árfolyam, igaz, a konvertibilitásban voltak módosítások. Ráadásul a dollár már akkor is „keményvaluta” volt, tartalékdeviza, a nemzetközi pénzügyi rendszer egyik legstabilabb pillére; egy ilyen lépés nem csak az amerikai megtakarítókat vágta meg, hanem mindenkit a világon, akinek volt dollárja, például európai bankokat.

Az a vagyon tehát, amit az emberek egy évvel korábban még banknál, aranyban, vagy aranyopciókban tartottak, az államhoz került, a pénz pedig, amit kaptak érte, most egy nap alatt ~60%-ot veszített az értékéből. De ez volt az egésznek a lényege. Az elnök inflációval akart küzdeni a válság ellen (a dollár gyengítésével akarta javítani az ország külkereskedelmi pozícióit), de úgy, hogy közben maximálisan kontrollálja az aranyat is. Hiszen tudta, hogy a „rossz pénz” kiszorítja a jót: ha egy gazdaságban versengő pénzek vannak, mondjuk egy aranypénz meg egy papírpénz, és valamiért a papírpénzben megrendül a bizalom, akkor az emberek az aranyat fogják felhalmozni, és a papírpénzt csak rövid távon akarják tartani, a napi tranzakciókhoz. FDR azzal is tisztában volt, hogy egy olyan papírpénz, amiben az emberek nem akarnak megtakarítani, az nem stabil pénz. És azzal is, hogy stabil pénzt úgy lehet teremteni, a pénzkibocsátó monopólium akkor hiteles, ha jelentős aranytartalék áll a kibocsátott pénz mögött, mint fedezet. (A mai világban inkább a gazdasági teljesítmény az, ami a „fedezetét” jelenti egy devizának, de még ma is rengeteg aranyat tartanak a jegybankok, a hatezer éves beidegződés miatt.)

FDR úgy döntött, hogy szerinte a szituációhoz képest túl sok arany van privát kézen, és túl nagy a mozgástere a „spekulánsoknak”, akik keresztülhúzhatják a pénzpolitikai számításait. Központi kézbe kell vonni az aranyat (a „nemzet érdeke” előbbre való az individuális „spekulációnál” – így szólt a hivatalos indoklás). Tudta, hogy amíg az emberek aranyban takarítanak meg, addig nem lehet elinflálni a megtakarításokat. Ha csak simán eltörölte volna az aranystandard rendszert, akkor kezdődött volna csak az igazi menekülés a papírpénzből, és kezdődött volna az igazi spekulatív versenyfutás az aranyért (persze amit ő „spekulációnak” és „nemzetellenes harácsolásnak” nevezett, az valójában kétségbeesett erőfeszítés volt a megtakarítások értékének megőrzésére egy nagy válságban). Ehelyett Roosevelt tulajdonképpen nem szüntette meg az aranystandard-et, „csak” transzferálta az aranyat az emberektől az államhoz, deklarálta, hogy az emberek csak pénzt tarthatnak, utána leértékelte a pénzt, és közben nyomást, fenyegetettséget teremtett, agresszív ösztönzőt arra, hogy az emberek mégis inkább pénzben, vagy egyéb megtakarítási formákban gondolkozzanak, de lehetőleg semmiképpen se aranyban.

Az évezredes megszokást, a tradíciót, a kollektív ösztönt, a vallásosan tisztelt „barbár relikvia” (a jelenlegi FED-elnök, Ben Bernanke szavai) kultuszát kényszerítéssel, erőszakkal írta felül. Vannak helyzetek, amikor az arany (az emberek kezén lévő arany) riválisává válik a monetáris politikának, a pénzkibocsátó monopólium céljait veszélyezteti. Ez egy ilyen helyzet volt.

Az egésznek a történelmi hátteréről, előzményekről, okokról, az akkori nemzetközi tőkepiaci folyamatokról a második részben fogok írni.