Vallásosak és nem vallásosak is tudják, több egyház életében, sőt, a Bibliában is fontos szerepet kap a bor, és nem igazán abban az értelemben, ahogy Tibi atyánál elő szokott jönni a téma. A bor a vallás szerint Krisztus vére, a miséken viszont praktikussági okokból többnyire fehérbort isznak – a gondnok nénik sem szeretik az ecetes ollót. Habár az utolsó vacsorán valószínűleg tömény, édes vörös fogyott, a mai miseborba pár csepp víz is kerül (ez szimbolizálja Jézus halandóságát). Kétezer éve az még nem volt kérdés, ma viszont már kritérium, hogy az oltár elé csak hozzáadott cukroktól, adalékanyagoktól, tartósítószertől, mustsűrítmény és savkoncentrátum hozzáadása nélkül készült ital kerülhet. Persze az előírásokat egyik pap sem szegné meg, ezért fordulnak nagy kegyesen a legjobb kézműves pincészetekhez. Heti huszonkét misével számolva, havi öt literért.

Saját pincéje ugyanis ma már csak a pannonhalmi, a pécsi, a veszprémi és az Esztergom–budapesti püspökségnek van. Sőt, míg a többiek veszik a szőlőt és maguk palackozzák a bort, Veszprém és Pannonhalma saját dűlőit gondozza, és az eredményt maga dolgozza föl. A keresztényi testvériség persze a bor esetében is érvényesül: amijük van, megosztják. Így például a Ferenciek terén vagy a Margit körúti vasárnap esti félnyolcas misén is a veszprémi érseki pincészet olaszrizlingjével miséznek.

A Pannonhalmi Apátságnak 1900 környékén még vagy száz hektár szőlője lehetett, nemcsak helyben, de Somlón és Tokaj-Hegyalján is. Ezeket a második világháború meg az azt követő időszak vitte el, de az Apátság és maga a pince egy kis külföldi tőkemegtolásnak hála újra sprintel fölfelé. Tény, elfogult vagyok. 2001 óta jön viszont Somló is. Nem egyházi tulajdonban, de a szerzetesi bortermelés szellemiségében és nevén, egy informatikus kezében kocog a nagyok után.

A Somlói Apátsági annyira régi pince, hogy nem is tudni, mennyire. A XVIII. században már ott volt, az biztos. A ma éppen felújítás előtt és alatt álló épületek az akkori osztrák birtokos ízlését hozzák, annak ellenére, hogy az államosítás itt is pusztított. A birtok négy hektárját akkor sok kis négyszögölre vágták, a házat pedig a vincellérek kapták meg. Tőlük, meg a zsebkendőnyi területek sok tulajától vette meg 2001-ben a hegyi birtokot Balogh Zoltán. Újratelepítések jöttek, szerzetesi szellemben: mindent kézzel, minimális és természetes növényvédelemmel, ahogy egykor. A név kötelez, az etikai kódex pedig a garancia.

Az informatikus és csapata lassan haladtak, de tudatosan. Egy-egy szőlőjükből az első évben még annyira kevés volt, hogy részben emiatt inkább cuvée-t csináltak a különböző fajtákból. Méghozzá jót. A Hilla cuvée maradt a repertoáron, de ma már a fajtaborok dominálnak: furmint, hárslevelű, juhfark, olaszrizling és tramini. Közben a tőkék egyre öregebbek, a borász meg egyre tapasztaltabb. Egyenes a pálya fölfelé.

A magyar tramini sokszor nem olyan harmonikus, mint néhány jobb külföldi társa, inkább magyaros virtussal odamondogat. Somlón ráadásul még a hazai átlaghoz képest is savasabb, alkoholosabb. Sok illat, meg egy kis test, vehemencia, kevés trükk. Pontosan ilyen az Apátság 2011-ese is.

Gondolom, hogy Balogh a száraz kategóriát célozta meg vele, és ezért nem is reklámozza sehol, hogy annál édesebb, vagyis 11 gramm cukorral félszáraz lett. Én ezt nagyon sajnálom, de emiatt és ezzel együtt ezt is elkönyvelem egy tökéletes szoktatóbornak, csajok befűzésére, az első randik egyikére. Ezzel a borral ráadásul az sem baj, ha félúton egymásba gabalyodnak a kóstolók, és marad a palackban reggelire: másnap mintha még édesebb lenne, muskotályos kicsit.

Egy évig érett, 471 elegáns palackba került dugó, de a hagyományos dizájn mellett a QR-kód is jól elfér. Baloghék azt írják, az eddigi legsomlóibb és legizgalmasabb Traminijük. Elhiszem. De legyen, lehet, lesz ez még jobb is.

(Fotó: Bernáth Zsolt. Stella a borok világával a Zonában, a város legújabb, modern borbisztrójában ismerkedik.)