Kínában a hitelfüggőség talán még súlyosabb, mint a bolygó nyugati felén. Bedől a kínai gazdaság?
Honnan szerzik a privát hitelezők a pénzt? Az informális hitelezési csatornák részben bankhitelből merítenek. A bankhitelt többnyire magánszemélyek veszik fel ingatlanfedezetre, majd tovább-hitelezik. Uzsorások gyűjtik össze ezeket a lakossági pénzeket, kiegészítik magánszemélyek és „szomszédsági, szülővárosi” közösségek megtakarításaival, valamint egyéb forrásból származó pénzekkel, és mire ezeken a nyomonkövethetlen, átláthatatlan hálózatokon keresztül eljut a pénz a végfelhasználóhoz, addigra horror magasságokba emelkedik a hitelkamat, mert ahogy kézről-kézre megy a pénz, mindenki ráteszi a marzsát.
A lakosság Vencsouban kis „otthon űzhető” mellékes kereset-kiegészítésként tekint a privát hitelezési tevékenységre, ugyanakkor azt hangsúlyozni kell, hogy önmagában a lakosok által felvehető jelzáloghitelek összege nem lenne elegendő ahhoz, hogy kielégítse a vállalkozások hitel-éhségét. Megtakarításokra is szükség van, és a megtakarítóknak magasabb kamatot kell ajánlani, mint amit hivatalos banki szolgáltatáson keresztül elérhetnek. Az árnyék-bankrendszeren keresztülmenő pénzek a becslések szerint mindössze kb. 30%-ban származnak a lakosok által felvett bankhitelekből, a többi pénz lakossági megtakarításokból, illetve privát vállalatok és bűnszervezetek tiszta cash-flowjából származik. Jellemző, hogy a lakossági megtakarításokat nem bankba viszik az emberek, mert kis kamatot kapnak rá, sokkal jobb kamatot tudnak elérni, ha a rokonok / barátok / szomszédok / helyi hitelcápák alkotta pénz-kölcsönzési / befektetési láncolaton keresztül forgatják meg a pénzüket...
Kulturális oka is lehet annak, hogy a kínaiak egy része jobban bízik egy „közösségi hálóban”, mint egy állami tulajdonú bankban. Mindenki közvetlenül olyan embernek adja a pénzt, akit személyesen ismer. Ez tehát a forrás-oldala a rendszernek. Az eszköz-oldalon, a hitelkihelyezés szempontjából már nem igaz az, hogy csak közvetlen ismeretségi alapon lehet hitelt kapni. Ügynökök segítik a vállalkozókat, összekapcsolva őket a hitelezőkkel. Vencsou városában például annyira felfejlődött a privát hitelezés, akkora pénzek mozognak, hogy még külföldről is járnak ide kölcsönért. Egész városrészek vannak tele teaházakhoz hasonló, zsúfolt szerződéskötő termekkel, ahol tömegesen írják alá a kölcsönszerződéseket (miközben Bentley-k állnak az épület előtt, meg helikopter a tetőn).
A hitelcápákra azért van szükség, mert ők azok, akik a személyes összeköttetéseken alapuló láncolatok csúcsán állnak, akiknél összefutnak a szálak, így nagy pénzek felett rendelkeznek, nagy pénzeket tudnak kihelyezni. Azok a hitelek, amiket ők nyújtanak, már éves szinten 30-100%-os kamatokkal futnak.
Felmerül a kérdés, nem lenne-e jobb, ha a vállalkozók közvetlenül a lakosoktól kapnának pénzt? Nyilván aki tudja, az megoldja a rokonaitól-szomszédaitól, de a nagyobb hitelek felvételéhez lehet, hogy 500 öreg kínaival kéne tárgyalni, ami lehetetlen. A hitelcápák, uzsorások által működtetett árnyékbank-hálózatok összegyűjtik a sok-sok apró megtakarítást, hogy utána nagy hiteleket helyezhessenek ki. Azaz, éppen azt csinálják, mint egy bank, csak ellenőrizhetetlenül, átláthatatlanul, szabályozatlanul, drágán. (De legalább adnak fedezet nélkül is; igaz, a behajtásban sem finomkodnak, utólag elveszik maguknak a fedezetet, ha ez szükséges.)
A kínai vállalkozók arra panaszkodnak, hogy a kínai bankok túl sok fedezetet kérnek, és kevésbé foglalkoznak az üzleti tervvel, meg a vállalkozás számaival, a vállalkozásokban rejlő potenciális növekedési lehetőséggel. Tartok tőle, hogy a világon mindenhol arra panaszkodnak a vállalkozók, hogy túl sok fedezetet kérnek a bankok. Nem ez a probléma a kínai bankrendszer KKV-knak nyújtott szolgáltatásaival, hanem az, hogy nincsenek megfelelő folyószámla-hitelkeretek, nincsen faktorálás, nincsen követeléskezelés, legfeljebb a nagy állami mammutcégeknek, de a kicsi (vagy akár kevésbé kicsi) magánszektor-beli vállalatoknak nem kínálnak ilyen pénzügyi eszközöket a bankok.
A nagy hitelcápák nem „uzsorások” abban az értelemben, ahogyan például én definiálnék egy uzsorást: a saját pénzéből hitelezik, és fedezetlen, nagy kockázatú kölcsönöket ad magas kamattal. Ezek a privát hitelezők azonban nem a saját pénzükből hiteleznek, hanem másokéból, tehát ők inkább bankárok. Félig legális szürke-zónában tevékenykedő árnyék-bankárok. Egyébként sem szeretem azt a fogalmat, hogy „uzsorás”. Az előbbi definíciót csak kényszerből találtam ki, ha már feltétlenül muszáj definiálni az uzsorást. De szerintem uzsorás nem létezik, csak szabályozott és szabályozatlan pénzkölcsönzés (a teljesen szabályos és a teljesen illegális között is sok átmeneti változattal). A pénz mindig megtalálja a maga útját, van ahol fejlett bankrendszer és tökéletes elektronikus infrastruktúra van hozzá, míg máshol, így Kínában is inkább „feketén”, informális hálózatokon keresztül (vadkapitalista hitelezés, nyilván sokkal több készpénz szükséges hozzá – de nem csak készpénzben megy a kölcsönzés, és szerződéseket is írnak). Az uzsorás szót azért használom mégis többször, mert az, amilyen általános kép él bennünk az uzsorával kapcsolatban, annak azért mégis csak van valami köze ahhoz, ami Kínában zajlik.
Egy pár évvel ezelőtt több helyen is lehetett olvasni, hogy Kínában nagyon nagy részben készpénzre veszik a lakásokat az emberek. Ez egy csalóka képet mutat. Azt sugallja, mintha az ingatlanpiacot valódi, „kemény” cash-flow táplálta volna, és nem hitelbuborék. Mintha megtakarításokból vették volna az emberek az ingatlant. Nos, valóban megtakarításból vették, de nem a sajátjukból. Valójában a bankok alacsony %-ban finanszírozták az ingatlan értékét (az állami giga-projektekkel ellentétben), ezért nagy önerőt kellett felmutatni a vásárlásnál a hitelfelvevő magánszemélyeknek, de az önerőt is a rokonságtól, szomszédoktól, szülővárostól szedték össze. Aztán később, ahogy emelkedett az ingatlanok értéke, vettek fel még valamennyi hitelt az ingatlanjukra, és azt a fekete / szürke zóna hitelpiacán forgatva kezdték el törleszteni az adósságaikat.
A kínai bankközi referencia-kamatláb kb. 6-7%. A lekötött betétek nagyjából szintén ekörül alakulnak. Egy magánszemély kb. 12%-ra kaphat a banktól jelzálogkölcsönt, azaz havi 1%-ra. A felvett összeget odaadja havi 2%-on a szomszédnak, vagy még magasabb kamaton, a szomszéd pedig a helyi privát hitelező embernek a forrásgyűjtő droidja. A hitelező ember havi 3-5%-on adja a hiteleket, de ha valaki nagyon rövid időre kéri a hitelt, és nagyon nagy bajban van, akkor heti 5%-os kamat sem elképzelhetetlen. A hiteléhség kiolthatatlan. A hitel kicsit olyan, mint a drog, vagy az alkohol: egyrészt kevés ember van, aki meg tudja tartani a mértéket, másrészt aki már nagyon túlzásba vitte, annak kell a legjobban még több. Ez makro-szinten is igaz. A hitel könnyen függőséget okoz, a hitelpiac valamilyen oknál fogva bekövetkező szűkössége pedig nagyon súlyos elvonási tünetekhez vezet.
A banki hitelstop és az ingatlanárak tetőzése miatt a privát hitelezők behúzták a kéziféket. Sokan közülük most úgy vélik, több cash-t kell tartalékolniuk, mert egyrészt a banki hitelezés visszafogása csökkenti az elérhető és kihelyezhető forrásokat, másrészt veszteségekre, az adósságok egy részének kényszerű elengedésére kell felkészülniük. Bár minden eszközt bevetnek a követelés-behajtás során, vannak reális korlátai a behajtásnak. Lesznek behajthatatlan adósságok. A levágott ujjak önmagukban nem csökkentik a veszteséget, a fedezetek értékének a csökkenése pedig egyértelműen a hitelezési aktivitás ellen ható tényező.