A nap, amikor végre tényleg megvalósul az emberek bechipelése és a totális ellenőrzés, életem egyik legboldogabb napja lesz.

Ezen a héten úgy jött ki a lépés, hogy kedden Frankfurtba kellett utaznom egy Honda-menetpróbára, majd onnan még aznap tovább Londonba egy Rolls-Royce-bemutatóra, szerdán pedig vissza Budapestre. Időközben mellesleg lefoglaltam és kifizettem egy vatikáni múzeumi belépőt is egy családi kiránduláshoz, amire még a héten elindulunk. Jó, nem mondom, hogy minden hetem ilyen, de azért vannak ilyen heteim is.

Amit ebben az egészben a leginkább gyűlöltem, az az életünket leegyszerűsítő, akár a mobilról, a világ bármely pontjáról elvégezhető csodálatos vívmány, az online illetve elektronikus ügyintézés volt.

Be kellett csekkolnom a Lufthansa-járatra Frankfurt felé. Regisztrálnom kellett a brit kormánynál a COVID-világvége miatt, hogy kitölthessem a PLF-et (passenger locator form). Angliába most úgy lehet beutazni, hogy előzetesen foglalni kell egy COVID-teszt-időpontot, amihez az adataimat ki kellett küldenem a RR adminisztrátorának, majd a visszakapott booking-kódot meg kellett adnom a PLF-hez is. Ebben a folyamatban meg kellett adnom, hogy az elmúlt 14 napban hányszor és hol voltam külföldön, valamint órára pontosan azt is, hogy mikor érkezem majd meg az országba.

Be kellett csekkolnom a British Airways gépére is, ahol persze már útlevél-adatokra is szükség volt, hiszen brexit. Ha jól emlékszem, itt is meg kellett adnom vagy a PLF, vagy a vírusteszt regisztrációs kódját. Vagy mindkettőt. Az első oldal kitöltésénél kiderült, hogy a nevem és a címem nem érvényes, mert Angliában még nem fedezték fel az ékezetes karaktereket, szóval át kellett írnom mindent Tamas Racz, Petofi u-ra.

Hazafelé pedig a Ryanairnél kellett becsekkolnom, ahol viszont előzetesen el kellett végeznem egy online azonosítást. A telefonom kamerájába nézve kellett jobbra-balra fordulgatni, mosolyogni, meg becsukni a szemem, amit akkor nyithattam ki, amikor a telefonom kijelzőjén megláttam az üzenetet, hogy már kinyithatom. Ja, és ennek volt egy 44 eurocentes díja is, amit bankkártyával kellett kifizetnem, a bankkártyaadataim megadásával. Menet közben kiderült, hogy a Ryanair mobilos check-in felülete hibás, vagy legalábbis Androidon nem aktiválódik egy Tovább-gomb, hiába adom meg az útlevéladatokat, ezért újra kellett kezdenem az egészet a laptopomon. Ja, és a folyamat végén az is kiderült, hogy a pdf-ben kapott beszállókártyát ki kell nyomtatnom, hogy beszállásnál majd egy másik gép leolvashassa a rajta lévő vonalkódot. (A szálloda recepcióján szerencsére volt nyomtató, én most véletlenül épp nem hoztam magammal.)

És az EU totálisan félrement online adatvédelmi rendelkezéseinek megfelelően folyton-folyvást jöttek fel a kis figyelmeztető ablakok: nesze, itt egy kuki a szemed közé, fogadd el!

Utazás közben időnként gépek lencséjébe kellett bámulnom, miközben az útlevelem képes oldalát igazgattam egy szkenneren, amíg végre sikerült beolvasnia a masinának. Ha sikerült. Frankfurtban nem sikerült, át kellett mennem a hús-vér határőrhöz, hogy ránézhessen a fejemre az emberi szemével. Ja, és órákkal a gépindulás előtt már ki kellett érnem a frankfurti reptérre az előzetesen kiadott utasítások szerint, ott meg szomorúan néztek rám a biztonsági kapunál, hogy tényleg be akarok-e menni, mert csak órák múlva indul a gép és nincs még bent senki a check-in pultnál.

Természetesen itthon is elő kellett szednem az útlevelem mellé a mobilappos COVID-igazolást. Szerencsére itt már nem kellett gépekkel küszködnöm: a magyar határőröket valószínűleg már átalakították kiborggá és van bennük beépített QR-szkenner, mert a tiszt úr csak rápillantott a mobilomon a nagy, fekete-fehér négyzetre és közölte, hogy OK, beléphetek az országba.

Most pedig mindjárt indulok az egyik gyerekemmel, akinek még nincs ügyfélkapu-regisztrációja, hogy egy okmányirodában kinyomtassák nekünk az ő oltási igazolását, amit pillanatnyilag semmilyen más módon nem tudunk itthon, online megszerezni, hiába van meg itt nálunk az összes létező okmánya, száma, adata, cipőmérete, satöbbi. És meg kell csinálnunk a négy új PLF-et az útra, online, ahol meg kell adnunk az összes szállást, amit lefoglaltunk a Bookingon meg az Airbnb-n. És vinni kell a foglalási kódot is minden szálláshoz, természetesen.

Szóval igen, kérem azt a chipet a bőröm alá. Egy chipet, amin egy személyes leokézással bármilyen számítógéppel, telefonnal, pénztárgéppel, bérautó-slusszkulccsal kiolvashatóan rajtam van a nevem, a születési időm, helyem, anyám neve, a lakcímem, az útlevelem száma, a jogsim adatai, az, hogy én is magyar vagyok meg az útlevelem is, a bankkártyám adatai, a vércsoportom, az adószámom, az ügyfélkapus belépési jelszavam, és a befoglalt szoláltatásaim visszaigazolásai. Ja, és a legfontosabb, bizonyára minden külföldi hatóságnak igen sokat mondó információ is, amit már oly sokszor kellett megadnom valamilyen elektronikus felületen: hogy az útlevelemet a KEK KH bocsátotta ki.

Én nem bánom, ha valaki ragaszkodna inkább a százféle külön dokumentumhoz, kártyához, user/pass pároshoz, mert háttérhatalom, gyíkember és Nagy Testvér - oké. De a magam részéről kész vagyok vállalni a kockázatát annak, hogy esetleg a rendőr megpillantja véletlenül az utolsó COVID-oltásom időpontját vagy hogy a bolti eladó a bankkártyás fizetésnél megtudja édesanyám nevét. De igazából még ezektől a rettentő veszélyektől se tartok igazán, mert feltételezem, hogy leolvasási oldalon könnyen be lehetne szabályozni a különböző hatóságok, boltok, bankok azonosítási rutinjai során az ő leolvasójukkal a személyi adathordozómból kinyerhető információk körét.

Szóval én kész vagyok feladni a szörnyű titkaimat, készen állok a teljes kitárulkozásra a világ elé. Kérem a chipemet!

(Illusztrációk: Getty Images)

És ezt olvastad már?
A whisky, aminek nyugodtan engedheted, hogy bebalzsamozza a lelked