Szovjetunióban járunk, azon belül is Ukrajna északi részén, a Csernobili járásban. 1986. április 26-át írunk. Hajnali 1 óra 23 perckor a környékbeliek élete örökre megváltozik, ugyanis robbanás történik a Pripjaty folyó partján lévő atomerőmű 4-es blokkjában. Másnap megkezdődik több mint háromszázezer ember kitelepítése, a többi már történelem.
Az erőműbaleset tizenkét kilométerre volt a kis mezővárostól, Csernobiltól, és három kilométerre Pripjatytól, amely az erőmű dolgozóinak az alvóvárosának számított. Előbbi gyakorlatilag lakhatatlanná vált: állandó lakosa ma alig van, többnyire csak ott dolgozó emberek, akik egyszerre csak tizenöt napot tölthetnek a környéken. És bár a járási központ Csernobil került be inkább a köztudatba, Pripjaty települését érte a nagyobb tragédia:
az egykor negyvenhat ezres város – melynek a lakossága egyes számítások szerint ma nyolcvanezer körül lehetne – egy igazi szellemvárossá vált.
A történet itt nagyjából véget is ért, gondolnánk. Pripjaty és környéke katasztrofaturisztikai célponttá vált az idők során, s megannyi rémtörténet és popkulturális termék ihletforrásává.
Ilyen volt például a Csernobil sorozat:
Ezekhez képest sokakat csaphatott arcul a hír, hogy
a csernobili atomerőműben a hasadási reakciók egyre erőteljesebbé váltak a szétroncsolt reaktorcsarnok alatt az utóbbi időben.
Neil Hyatt, a Sheffieldi Egyetem nukleáris anyagokkal foglalkozó vegyésze szerint még nem tudják pontosan, mi erősítette fel ezeket a folyamatokat, azonban ha nem találnak rá megoldást néhány éven belül, akkor egy olyan robbanás lehet a vége, amely az erőmű fölött található – a katasztrófa után sietősen összetákolt – betonszarkofágban is kárt tehet.
Sugárzik, de mégis mi?
Azt érdemes tudni, hogy a csernobili atomerőműben
a fűtőelemek nagy része sosem semmisült meg a baleset során,
hanem a grafittal, betonnal, levegővel és az oltáshoz használt homokkal együtt kóriummá olvadt össze, amelyet a Föld legszennyezőbb antropogén anyagának tartanak. A csernobili 4-es reaktorblokknál a leolvadás után a legalsó szintig jutott a sugárzó kóriumláva, és szó szerint bemarta magát a reaktorcsarnok alagsori helységeibe – majd miután kihűlt, megkeményedett.
Az eredeti üzemanyag 95 százalékáról beszélünk, azaz nagyjából 170 tonna sugárzó uránról.
Volt már rá példa az atomkatasztrófa óta, hogy a neutronkibocsátás növekedni kezdett. 1990-ben egy nyári felhőszakadás után növekedett meg a neutronok száma, miután a víz befolyt a betonszarkofágba, egészen az izzó kóriummasszáig. Mivel a víz lassítja a neutronokat, növeli annak az esélyét, hogy azok visszapattanjanak az uránmagokba, majd szétváljanak – így végül is egyfajta katalizátorként rásegít a neutronkibocsátásra. Az akkori sugárzást azzal zárták rövidre, hogy gadolinium-nitrát-oldatot permeteztek az érintett területre.
Ezúttal nincs víz, kérdés annál inkább
Ezúttal viszont nem volt felhőszakadás, nem jutott be víz a területre – a neutronszám mégis növekedett. A helyzetet bonyolítja, hogy nem figyelhető meg közelről a jelenség, mert a helyiség teljesen elzárt. Maxim Szavelijev, a Nukleáris Erőművek Biztonsági Problémáinak Intézetének kutatója úgy véli: túl sok a bizonytalan tényező, viszont az nem zárható ki, hogy egy újabb reaktorbalesettel állunk szemben.
Jó hír viszont, hogy a neutronszám csak lassan emelkedik – így akár hosszú hónapok, évek is lehetnek arra, hogy a fejesek kitalálják, hogyan kezeljék a helyzetet. Továbbá az is kizárható, hogy egy újabb atomkatasztrófa esetén ismét radioaktív felhőbe boruljon a kontinens, mert az eredeti betonszarkofág, illetve az öt éve átadott szuperkupola felfogná az esetleges robbanás jelentős részét.
Ezek is érdekelhetnek:
(Forrás: Sciencemag, Napi)