Jeges kávé egy nap alatt még nem futott akkorát az interneten, mint a Hell Ice Coffee Latte. Ennek más oka nem lehet, mint a kíváncsiság: mit tud egy negyedliteres, bolti jeges kávé, ha egy nagyjából 68 millió doboz értékű jachton is azt isszák, ahol azért csak akad egy kicsit komolyabb kávéfőző, meg valaki a személyzetből, aki tud egy rendes lattét készíteni.

Szerencsére jóval könnyebb ezt kipróbálni, mint mondjuk azt, milyen dilemma dönteni a fedélzeti két medence között. Egy benzinkút végtelennek tűnő Hell-választékából megtaláltam a Lattét – felvetődött, nem a sós karamelles változat lett-e ilyen hirtelen híres, de annak narancssárgásabb a doboza –, kifizettem az 500 forintos árát, aminél olcsóbban is be lehet szerezni, de hát én is elértem valamit az életben, egyszer belefér.

A kávét elismerem mint az emberiség számára meghatározó folyadék és mint művészeti ág, de a hagyományosnak mondható, forró, közvetlenül a pörkölt kávészemekből készült változatát sajnos nem értem. A különböző édességekben megjelenő verzióján kívül kizárólag a boltokban kapható, hűtött, kis dobozos fajtáját fogyasztom, elismerve, hogy annak annyi köze van a kávéhoz, mint kopaszra fújt pitypangnak az aranyrózsához.

Sokfélét kóstoltam már, megvannak a kedvenceim, de a Hellé kimaradt. Mostanáig!

1,0% zsírtartalmú tej, víz, cukor, módosított keményítő, aroma, koffeines aroma, stabilizátor és a savanyúságot szabályozó nátrium-hidroxid mellett 1,1% kávékivonatot is tartalmaz.

Már az összetevők elolvasásától kicsit úgy éreztem magam, mint akinek az a legnagyobb problémája az életben, hogy drónnal dokumentálják a nyaralását.

Nem akartam rögtön beleszürcsölni a luxusba, először az illatra voltam kíváncsi – óvodai tejeskávés emlékek törtek fel, bár az mintha sokkal jobb lett volna. Megkóstoltam, és ha nem is pont úgy, de az történt, amire számítottam: eddig ismeretlen ízélményt éltem át. Az első korty ugyanis rettenetes, mintha két komponens, egy iszonyatosan édes és egy teljesen szintetikus versenyezne, hogy melyik tud felülkerekedni, másodpercek alatt viszont valahogy kiegyeznek, akkor fellép valamilyen, kávéra nagyon távolról emlékeztető íz, ami egészen addig – szintén másodpercekig – megmarad, amíg nem győz a nagyon édes.

Egymás után többet kortyolva ugyanez a folyamat fut egymáshoz képest a kortyolások ütemével elcsúsztatva,

különleges kombinációk jöhetnek létre, például már a minimálisan kávészerű íz alatt megjelenik a következő adagból a szintetikus, miközben még ott van az előző pillanatokban keletkezett végstádiumú cukros.

A gyerekkoromban elérhetetlen igazi mangó vagy kókuszdió a maga valójában kiábrándító volt. Az osztriga is különleges, de ilyesmi ízélménye lehet több milliárd, sós vízben élő állatnak. Egy rendkívül puccos rooftopbár drága koktélja nekem olyan volt, mintha cseppfolyósították volna egy autósbolt jellegzetes szagát. Ez a dobozos „kávé” is az a fajta egzotikum számomra, ami elsőre csalódás, vagy egyszerűen még érnem kell hozzá – de az mindenképp jó érzés, hogy ha akarom, néhány száz forintért élhetem kicsit az igazán sikeres emberek mindennapjait.