Szerb Antal Budapesti kalauz Marslakóknak című kötete 1935-ben jelent meg a Löbl Dávid és fia kiadónál. Elolvastuk milyennek látta a zseniális szerző a fővárost 81 éve, és úgy döntöttünk, körbejárjuk a helyeket, hogy összehasonlítsuk, mennyit változott a város közel egy évszázad alatt. Legutóbb a Lánchidat és környékét fedeztük fel, most a Gellértheggyel folytatjuk.
Szerb Antalhoz nyúlni mindig jó ötlet, most sincs is másként. Nézzük mit írt a Gellért-hegyről!
„Gellérthegy. Ajánlatos koratavasszal, vasárnap délután. A Gellért-hegy tetején egy rom épült, a Citadella. Kicsi lőrésszerű nyílások láthatók a falon, időnként egy ló dugja ki rajtuk a fejét.”
Egy ló!
Szerintem nagyon beszédes, hogy Szerb úgy ír a Gellért-hegyről, hogy meglehetősen lekicsinylőn fogalmaz a Citadellával kapcsolatban. A harmincas, sőt, még a negyvenes évek elején is csak egy lapos, szobortalan kőrakás volt.
Egy erődöt építeni a város egyik legmagasabban fekvő pontjára egyébként nem magyar ötlet volt: a középkorban a törökök építettek ide palánkvárat, majd 1849-ben, a forradalom leverése után a Habsburgok húzták fel oda a mai Citadella alapját is képező kaszárnyát és erődöt. Az üzenet egyértelmű volt: kein ugrálás, magyarok! Big Bruder figyel benneteket! Aztán ’47-ben felállították a Szabadság-szobrot, ami elé egy zászlós-gépfegyveres orosz szobra került.
És most vissza Szerb Antalhoz! Orosz katonák helyett jöjjenek a magyarok!
A Citadella mögött van egy síkság. Ide szokott felzarándokolni a környékről a vasárnapi nép és katonaság. Ez a nép és katonaság hajszálnyira olyan, mint amilyent St. Cloudban lehet látni az évnek és a hétnek ugyanezen a szakán, és valószínűleg minden nagy és esetleg kisebb város szomszédságában. Mert a nép és katonaság mindenütt egyforma. Különbségek csak a legmagasabb szinteken észlelhetők. A baka mindenütt baka. De Hölderlin nem azonos Vörösmartyval.”
Szerb Antal nem egyszer hasonlította Budapestet Párizshoz, ahol élt is. 1928-ban a családja emigrált Párizsba, a frissen elvált, 27 éves tanár és irodalmár is kiköltözött velük.
Az apjának a Place des Vosges-en volt irodája, Szerb pedig bizonyára járt a Saint Cloud-ban, és tudta, miről beszél.
Egy ideje már bámulom a billentyűzetet és gondolkodom, mit lehetne írni a Gellérthegyről meg a Citadelláról, és azt hiszem, nem én vagyok a megfelelő ember a feladatra. Fogalmam sincs, mikor voltam ott fent utoljára, és ez sokat elmond a helyzetről. Nem mondom, hogy nem jó ránézni mondjuk a Lánchíd felől, de összességében olyan része a városnak, amit nem használunk ki eléggé. A Gellért-hegy tulajdonképpen egy gyönyörű púp a déli végen.
Aztán lehet, hogy már a harmincas években is olyan hely volt a Gellért-hegy, ahová úgy lehetett kirándulni menni, hogy az ember nem tette ki a lábát a városból, a fene tudja. De most vissza Szerbhez, mert érdekes dolgok jönnek!
„De nem erről akarok beszélni. Inkább nézze, Uram, a helyzetet. A Gellérthegy tetején a nép és katonaság egy sajátos társasjátékot játszik, amelynek az eredete visszanyúlik a legködösebb folklorisztikus időkbe, amikor a Gellérthegyen még boszorkányok alkottak rézmetszetszerű csoportképeket. Senki sem tudja, ki hozta be ezt a játékot és ki szervezi azóta; minden tavaszi vasárnap csak itt van. Az emberek körbe állnak párosával, úgy értem, egy férfi és egy nő. A kör belsejében pedig egyéb párok sétálnak fel és alá. Időnkint a kör közepéből egy pár odaáll egy párhoz, amely a kör szélén áll. A körbeli férfi megkérdi a szélről álló férfit: "Szereted a párod?". Ha a férfi azt mondja, igen, továbbmennek. Ha azt mondja, nem, kicserélik a nőt. Így folytatják napestig. Mire sötét lesz, minden Tristan megtalálja Izoldáját, hogy finoman fejezzem ki magam. Hogy azután mi történik, még nem sikerült kiderítenem.”
Szerintem Szerb Antal meglepődne, hogy manapság tavaszi vasárnapokon már nincs ilyen játék. Az internet meg a Tinder megölte ezt is. A mi sétánk is véget ér, de nem kell aggódni, legközelebb a Tabánban grasszálunk egy nagyot Szerb Antallal, és marslakó barátjával.
A Lánchidat pedig már megnéztük, nézd meg te is!
(Régi Fotók: Fortepan.hu, új fotók: Tóth István)