A Pusztaszabolcson átvezető főút közepén magasló Szent Imre-templom annyira érdekes a maga bájos, szomorkás csúfságában, hogy muszáj volt megállnom mellette és körbefényképeznem.
Az Adony és Lórév közti komphoz Velence felől tartva már messziről megláttam ezt az érdekes, Pusztaszabolcs látképét minden irányból uraló, fura arányokkal égbe nyúló kéttornyú templomot. Nem volt időm megállni, el kellett érnem a kompot, de délután, hazafelé tartva már nem bírtam ki, hogy ne járjam körbe ezt a rettentő furcsa épületet.
Egy keleti blokkos nagyváros tízemeletes panelházas lakótelepén nem ordítana ki a környezetéből egy ilyen, betonból, vasból és drótüvegből készült templom. A kis mezővároskában viszont már távolról is szürreális látvány a két 42 méteres torony, közelről megnézve a részleteket pedig végképp nem érti az ember, hogyan születhetett pont ide pont egy ilyen épület.
A pusztaszabolcsi templom látványát nem a jó irányban befolyásolja, hogy gyakorlatilag lehetetlen olyan szögből ránézni, hogy ne lógjon be a képbe egy csomó légvezeték. Ez itt még úgy is különösen szembetűnő, hogy a magyar valóságot keresztül-kasul behálózó kábelekhez egyébként sajnos már teljesen hozzáfásultunk. Annyira megszoktuk ezt a látványt, hogy sokszor nem is tudatosul bennünk, mitől kellemetlenebb már eleve egy magyar utcakép egy osztrák vagy német településénél. Ennél a templomnál viszont még egy transzformátorállomás karbantartójának is fájna a temérdek vezeték látványa. Ezek közül is a legszebb a két torony között, fenn a magasban keresztben húzódó kábel. És ha már úgyis minden csupa drót, az sem árthat az esztétikának, ha telepakoljuk ronda antennákkal a tornyot - de csak az egyiket, nehogy véletlenül a szimmetria szörnyű bűnébe essünk!
Fent a kábelek, lent a beton általános, nyomasztó jelenléte határozza meg a látványt. A bejáratot a főirányból színes beton térkőúton közelíthetjük meg, ami az ajtó előtti placcon a legegyszerűbb, legolcsóbb szürke térkőburkolatra vált. A monolitbeton kedvelői számára egy oldalági leágazásnál van egy öntött beton placc is, a homlokzati tümpanonon pedig a lépcsőzetes kialakításra ömlő betonhullám szegély teszi fel a koronát az egészre.
A névadó Szent Imre egy szobor formájában képviselteti magát a templomhoz vezető térkőjárdán, ahol ugyanúgy két ágban folyik el mellette az út, mint ahogy a pusztaszabolcsi főút is körülöleli magát a templomot. Az épület felé tartva még csak kicsit különösnek érezzük, ahogy Szent Imre jegyszedőre vagy biztonsági őrre emlékeztető határozottsággal fogadja a látogatókat. A templom felől visszanézve viszont már kifejezetten kellemetlen, ahogy a herceg látványosan hátat fordít nekünk. És a templomnak. Persze ha arra gondolunk, hogy így nem kell egész nap ezt az épületet néznie, teljesen megértjük, hogy miért pont ilyen pozícióban helyezkedett el.
A templom a felhasznált anyagok és az általános lehangoló komorság dacára nem a szocialista építészet remeke (fura is lenne), sőt: minden erre utaló jel dacára jóval a brutalista irányzat megjelenése előtt született. Az épület alapkövét 1936-ban helyezték el, az építkezés 1942-ben fejeződött be, a templom pedig térkő és kábelek híján akkoriban valószínűleg jóval kellemesebb látványt nyújtott, mint most.
Abban sem vagyok biztos, hogy eredetileg is vaskeretes drótüvegből voltak az ablakok, azbesztpala lemezből készült a tetőfedés és hogy a melléképületek lépcsősorai átadáskor a csupasz, fehér falnak vezettek neki. És a templomkertben a kőkereszten is biztos megvoltak még Krisztus lábai is:
Ottjártamkor sajnos zárva volt az épület, de ha bejuthattam volna, egy wikis kép szerint odabent már egész kellemes, a templom külsejét tökéletesen megtagadó környezet fogadott volna. És megcsodálhattam volna az ország legnagyobb máig fennmaradt, az 1700-as évek elejéről származó barokk orgonáját, aminek viszontagságos történetét érdemes elolvasni!