A Klauzál teret minden budapesti ismeri – és sajnos a lehető leggyorsabban szeretné a háta mögött hagyni, mert már méterekkel előrébb érezni az egyre intenzívebb bűzt a játszótérrel egybekötött kutyafuttató felől. Igazából inkább az egészet kutyaszaratónak neveznénk, mivel a számukra kijelölt nem túl nagy, kővel leszórt sivár parcella csak erre jó. Érdekes, hogy a környék nagy felújításáradatából – Kazinczy utca, Síp utca, Gozsdu udvar, Dob utca bizonyos részei, megkérdőjelezhető eredménnyel – teljesen kifelejtik, pedig a kerítésszaggató pesti éjszakák buliútvonalának kellős közepén terpeszkedik, és kiérdemelné, hogy tisztuljon valamelyest.

Van a téren még szóviccgyilkos Publin ír söröző és Ellátó, meg egy kevéssé ismert, de az előbbieknél klasszisokkal egyedibb III. számú vásárcsarnok – mondjuk már egy Spar lakik a belül extrém impozáns és 115 éves épületben, de így is nagyon magyar és vagány. Mint a Kádár étkezde (melynek tulajdonosát is Kádárnak hívták, és nem az, akire gondolsz), ami közvetlen mellette szolgálja ki az éhes magyarokat 1957 óta.

Ha nem a környéken dolgozik az ember, elég nehéz megoldani egy hétközbeni ebédet – a hely ugyanis 11:30-tól 15:30-ig van nyitva hétfőtől szombatig – de ez a rövidre nyírt nyitva tartás is valahogy még autentikusabbá teszi a Kádárt: étkezde ez kérem, nem valami kocsma, vagy valami kétes hírű lebuj! Nem is étterem, ahová taxival és bankkártyával viszed a csajod péntek este. Nem is bisztró, amiről egy ideje már fogalmunk sincs, mit takar igazából. Nem, ez egy étkezde, egy hely, ahova beül a magyar magyarosan enni. Úgyhogy fogtam a laptopom, a koktélruhám, meg a pincéreknek tartogatott diplomatikus biccentésemet, és mind otthon hagytam, hogy igazán beülhessek a Kádárba.

Már a piros-fehér kockás (négyzetrácsos, tudom, tudom) terítővel, a pozitív menzaillattal és az asztalokon pihenő műanyag szódásüvegekkel megvettek maguknak, és fénysebességgel tolattam vissza egy olyan korba, amiben nem volt szerencsém élni még, de szüleim és nagyszüleim sztorijaiból sokszor elképzeltem már. Szépen, szöggel, ahogy illik, felakasztva régi ikonok eredeti fotói, elkopott hajdani cicababákkal, sportolókkal meg perverz mosolyú piros mellényes, fekete mellszőrös gitárossal. Faburkolat, fekete-fehér, százéves műkőpadló, kenyér minden asztalon kosárban, letakarva kendővel, hogy ne száradjon ki, ahogy azt kell. A4-es, cicoma nélküli fekete menüsor: nincsenek vicces vagy nagyzoló elnevezések: ha szalontüdő, akkor szalontüdő, pont.

A környezetemben ülők ételhalmaiból azonnal tudtam, hogy a féladag opció itt számomra a teljes adagot jelenti, így ezt választottam. Marhapörköltet rendeltem tarhonyával (1450 forint – egész adag, 1200 forint – kis adag), céklával (400 forint). A 25 éve ott dolgozó Katika ajánlott rá tormát is: “Jó, házi, erős.” Ki tudna ennek ellenállni? Úgyhogy tormás cékla.

Miközben csapoltam magamnak a szódát (60 forint egy pohár) és vártam a fogásokra, még mindig nem tudtam betelni a hellyel, de most a közönséget néztem meg magamnak, a Kádár ugyanis majdnem teljesen tele volt jóízűen beszélgető és falatozó... magyarokkal. Voltak fiatalok irodákból, idős, napszítta arcú kendős néni fabottal, egy riasztóan Kádár-szerű figura a sarokban, egy elegánsan öltözött idős néni (aki jobban sminkeli magát hatvanöt évesen, mint én bármikor fogom), egy középkorú család, egy melós brigád. Ma-gya-rok! Ezt gondoltam és nem is tudtam másra gondolni végig: igen, ide magyarok járnak, kortól, foglalkozástól, öltözködéstől és eredeti lakhelytől függetlenül.

Az ételek is a fent említett attitűdöt hozták: a marhahúst némi gyanakvással vagdostam, de a gazdagon fűszerezett, nem szakácskönyvből, hanem emberöltős rutinból főzött szaft egy jó karéj kenyérrel (30 forint) tunkolva olyan egyszerűen és szerényen volt finom, hogy szinte nem is szabad dicsérni. A marhapöribe belefeledkezve random bekaptam egy kísérő céklát is, és nem figyeltem rá, hogy egy fél kiskanálnyi púp volt rajta abból a bizonyos “házi, erős” tormából.

A wasabi hozzá képest gumicukor. Miután megkönnyeztem ezt az új információt, arra gondoltam, hogy  a napi ajánlatról benevezek egy kis tormakompenzáló, lányos, baracklekváros császármorzsára (520 forint).

Szomorú és egyben vidám is az első két gondolatom a desszertről: a morzsa nem mirelit, a lekvár pedig tuti házi, nem egy tartósítókkal E-bombázott áruházi színezék. Legutóbb pár éve vidéken ettem igazán tíz ujjamat végignyalós, istencsászár morzsát, meg most a Kádárban, úgyhogy melegen és jól megpirítva ajánlom mindenkinek.

A fizetés módja valami zseniális: az öreg Orbán úr, aki a hely jelenlegi tulajdonosa (igen, ez is véletlen egybeesés, mint Kádár Béla úrral) ott ül a bejárati ajtónál egy pénztárgéppel, és el kell neki mondanod, mit rendeltél. Ő elhiszi, te pedig fizetsz. Még sosem találkoztam a Kádár előtt ezzel a bediktálós, kicsit becsületkasszás megoldással, és a többi számtalan dolog mellett ezért is bőven megérte eljönni. Az étkezde egyetlen nem-étkezdesége az ára, ugyanis a végén 2240 forintot fizettem – ami nem az a restis ár. De ennél már nagyobb fekete pont után is mondtam már sok helyre, hogy fergeteges, úgyhogy összefoglalva: még addig érdemes betolni valami nagyadag húsos és gazdag magyar kaját, amíg még ugyanilyen szívből szocreál, nem bővül ki még két helyiséggel, és a külföldiek nem kérdezgetik még, hogy “Where is that “Khádhár íthkeszde?”, mert bizony esélyes.

Kádár étkezde, Bp. VII. ker., Klauzál tér 9.

(Fotó: Tóth István)

Megjegyzés: Ezúton szeretnék még egyszer gratulálni fotósunknak, aki képes volt megenni egy nagykanálnyi, tormával púpozott céklaszeletet. A legenda kedvéért: meg sem kottyant neki.