Nem foglaltam asztalt, ami ezen az átlagos hűvös szerda estén nem tűnt olyan eget rengető ostobaságnak. Szerda még azért nem a hét második fele, amikor az “igyunk, mert... holnap péntek van!”és “igyunk, mert... péntek van!” indulókra aki szeret, aki nem, belerándul a pesti éjszakába, és a turistaszezon sincs még itt: szóval nem, nem hittem, hogy asztalt kéne foglalni. De lőn: a kézműves pub már este hétkor egész estére tele volt. Magyarokkal.

Párpercnyi iskolás jelentkezésnek is beillő pincérhívás után végül is sikerült megkérdeznem a három, önéletrajzban tökéletesen identikus pincérlány egyikét (fiatal, csinos, kedves, talpraesett, segítőkész, vevőorientált), vajon le tudok-e ülni. A nagyon segítőkész pincérlány mindennek utánanézett, de a túltelítettség miatt egyenlőre csak a “fél nyolcig” tulajdonságú asztalt kaptam meg, ahol belemélyedhettem a rajztáblába illesztett menüsorba – avagy menüsörbe.

A Kandallóban ugyanis sok szempontból adnak a kézimunkára: minden étel minőségi magyar beszállítóktól érkezik, így valóban minőséget és magyar hagyományt fuvaroznak konyhaműhelyeiktől a gyomrunkig – avagy a májunkig, mivel az ínycsiklandó és izgalmas ételrepertoár mellett a kézműves sörök itallapja közel sem az éttermek gyakran megúszós Dreher–Heineken–Arany Fácán csapolt sör triumvirátusában rekedt meg, hanem bizony magyar kézműves sörökkel van tele, mint a Keserű Méz, a Békésszentandrási Könnyező-kollekció vagy a Rizmayer maláták.

Ilyen csábító túlkínálat mellett nem is lehet csak egyet kipróbálni, így egy pohár szilvás magyar sör (350 Ft) után a munka végeztével legjobban eső friss, hűs, elégedettséget decikbe váltó korsó Keserű mézzel (700 Ft) megbundázott optikával néztem körbe.

Szomjas ön? – ordítja az arcomba a hatalmas, humoros és stilisztikailag tipócsászár felirat. – Igen, de már úton vagyok, válaszolom neki magamban, miközben tovább nézek. A hely modern, sikkes és családias egyszerre: nagyon jó arányban került a vicc, provokáció, hangulatteremtés és fiatalság ugyanabba a kandallóba, ami szó szerint égetett egy K betűt a pult mögött. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy egy péntekre asztalt foglalni kívánó úriembernek sajnos kosarat adtak a pincérlányok, mivel már szerdán minden pénteki hely betelt.

Majd a pult mögül egyszer csak az orrom előtt termett az említett lányok egyike, és természetes, nem hosztesz-öneladó, hanem valóban kedves mosollyal felvette a rendelésem szilárd részét is. Ételekben szintén választhatatlanul jónak tűnt a kínálat, így lelkesültségemben majd minden szekcióból kértem valamit: előételek közül a sajttálat (1190 Ft – nem francia, hanem magyar sajttál kérem szépen), padlizsánkrémet (890 Ft) és fűszeres csirkemellet (1190 Ft) a ház salátájával.

Igen, ekkor már elütötte az óra a fél nyolcat, és meg is jelent az a három delikvens, akiket az asztalom tulajdonképpen várt, úgyhogy a bárpulthoz helyeztem át a standomat.

Az első és egyetlen mínuszpontot itt kell sajnos adnom a helynek: a bárpult és a bárszékek összeházasításakor már egyúttal egy válási papírt is aláírathattak volna. A széken ülve a pultnak köze nincs a jóleső rákönyöklős magassághoz, ehelyett inkább a ráalvós, áll alattig érő, belehomlokolós kényelmetlen helyzetbe hozza az odatelepedő vendéget: olyan érzés volt, mint mikor hatévesen nem tudtam megnyomni a trolin a jelzőgombot. Pedig nem vagyok kifejezetten kis növésű.

Tehát amikor letették elém a sajttálat, amitől nem csak nekem, de minden bacchanáliás görögnek is kéjes fájdalommal kordult volna a gyomra, az ugrott be, hogy tuti fel kell állnom az evéshez, hogy ne a fülemnél legyen a könyököm. De ha már görögök, akkor nem csak az egyelőre esztétikailag vágykeltő sajttál, hanem Fortuna is rám mosolygott, ugyanis a galériaszinten megürült egy asztal, így székhelyemet harmadszor, de immár véglegesen áthelyeztem az emeleti szintre.

Nem hittem, hogy van minőségi és igényes magyar sajttál. Van. Sőt. Már maga a tálalás könnybe lábasztóan profi: apró nyársra szúrt négy szőlőszem, elszórt diódarabok, mélyvörös, boros hagymalekvár és laza eleganciával eklektikusan elhelyezett gomolya és egyéb sajtszeletek. Füstös, lágyabb, erős, erős-füstös és egyedien karakteres magyar sajtok garmadája, amelyek két dologban biztos egyeztek: mindegyik természetesen tökéletes volt, és egytől egyig passzolt hozzájuk a különlegesen elkészített hagymalekvár (ami nagyon más, mint amit a franciák szolgálnak fel, ugyanis itt egy sokkal csepegtethetőbb és darabosabb készítményről volt szó, mint a barett sapkás recept alapján készülő sűrű, vékony rostú confiture-verzió).

Amikor már a hagymalekvár utolsó cseppjeit is rápöttyintettem a sajtokra (azóta a harmadik ódámat fogalmazom hozzá), rádöbbentem, hogy nagy bajban vagyok, mivel ezzel az elvileg egyszerűnek nevezhető előétellel teljesen jóllaktam. Erre megérkezett a nyers, vad zöldségágy közepén csatos befőttes üvegben díszelgő padlizsánkrém (aminek már a színétől megnyaltam a szám), és mellé a majonézes káposztás salátával kézen fogva a fűszerezett, pesztós csirkemell is (melynek illatától beindult a többi enzim is).

Pár másodperc alatt letudtam a következő fogásokért vakmerő tettekre képes ízlelőbimbóim és a sajttál után sziesztázni vágyó telítettség predesztinált győzelmű latinos veszekedését, és nekiláttam a többi fogásnak.

Ha a kézműves sörök és a sajttál nem lett volna elég, akkor padlizsánkrém és a csirke véglegesen gondoskodott róla, hogy a Kandalló neve jó időre belém égjen. Igényes, precíz és egyben újító volt a menüsor, olyan, mint maga a hely: ismerős témák meglepő köntösben és minőségi kivitelezéssel, egy szakértő bátor finomításai és emelései úgy, hogy közben rá tud erősíteni a hagyományos, családias jellegre. Ehhez hozzárakva a segítőkész pincéreket, a modern-noir dizájnt, a belváros szívcsakrájába koordinálható elhelyezkedést és a minőség–mennyiség–esztétikum kánont teljesen vivő árakat, a két hónapja nyitott pesti tűzhelyet több mint érdemes kipróbálni.

Kandalló Kézműves Pub, Bp. VII. ker., Kertész utca 33.

(Fotó: Tóth István)